Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
A RETTENETES FEDOR A világosi fegyverletétel hónapjában látta meg a napvilágot. Abban a hónapban, amikor a csüggedés ülte meg a lelkeket, született meg az a férfi, aki egész életében soha nem tántorodott meg, soha nem félt semmitől és senkitől, akire pontosan illett Carlyle nagy megállapítása Mahometről: “A naivság egyesült benne a vak bátorsággal.” Hatvanhétben hadnagyi rangban szolgált Garibaldi seregében és francia fogságba került. Kirendelt őrét felpofozta, lezárták .., Tömlöce falát késsel kivakarta és éj idején megszökött. Életeleme a harc volt. Verekedett Spanyolországban a karlisták ellen; jelentkezett a török hadseregben szolgálatra és Adbul Hamid tisztjévé nevezte ki. Csapatot vezetett Kis- Ázsiába, ahol lázongó arabokat félemlitett meg. Katonáival szigorúan bánt és még csak nem is volt igazságos ... Ha katonájára akármilyen panasz érkezett, nem vizsgálta ki, igaz-e a vád, rögtön büntetett! Egyszer két gyalogosa hozzálépett és panaszkodott, hogy szűkös és izetlen a koszt. Azt mondta, takarodjanak ... Amikor azok továbbra is ácsorogtak körülötte, fogta revolverét és rálőtt a két lázongóra. Megunta a török hadsereget, elment Egyiptomba és ott az alkirály szolgálatába állt. Egyszer a sivatagban teveháton igyekezett a legközelebbi telepítéshez. Hirtelen oroszlán ugrott fel a tevére, egyenesen Zubovits ölébe. A huszárkapitány verekedni kezdett az oroszlánnal, lezuhantak a tevéről és két karjával kivégezte a fenevadat. A benszülöttek imádták, természetfölötti lénynek tartották, legenda járt arról, hogy furcsa magyart nem éri a golyó és a vadállatok gyáván és meghunyászkodva elsompolyognak mellőle. Kairóban, az oroszlánhidon, a tikkadt forróságban egyszer ijedt rikoltozás támadt. Két hatalmas bivaly fellázadt és kitört a járomból. A megriadt emberek a folyóba ugráltak, senki nem akadt, aki megfékezte volna a dühöngő állatokat. Hirtelen ott termett a hídon Zubovits Fedor, irtózatos magyar szitkozódást hallatott, leteperte a két rettenetes állatot és amikor a remegő párák megjuhászkodva törődtek bele sorsukba, az odamerészkedő tevehajcsárok hurkot vetettek patájuk köré. Felviharzó lelkesedéssel ünnepelte a tömeg az ismeretlen zömök férfit. Vállukra kapták, körülhordozták, Zubovits pedig vastag bambuszbotjával verte az őt körülhordozó arabok koponyáját, mert sehogy sem szenvedhette, hogy ilyen éktelenül ünneplik. Gyakran két karddal csatázott és amikor a burok háborúba keveredtek az angolok ellen, egyszerre ott termett a harctereken, mert az volt az ő igazi levegője és napok múltán már lovasrohamokat vezényelt az angolok ellen. Még a török hadseregben harcolt, amikor elfogtak egy lesoványodott, elcsigázott, szomorú oroszt. Amikor a fáradt, szomorú, lehajtott fejű embert Zubovits elé vezették, az rárivallt. — Hogy hívnak? — Verescsagin vagyok ... Megismerkedett az orosz festővel, aki imádta Zubovitsot és évekig leveleztek. Zubovits huszárkapitány évekre eltűnt. Különböző legendák jártak róla, senki sem tudta, hol van, mit csinál. Valaki Kaliforniában fedezte fel. Másik meg Londonban látta és esküdözött, hogy az egykori vitéz kapitány közönséges dokkmunkás. Találkoztak vele előkelő angol társaságban is, ahol frakkban feszített. Akkor keletkezett róla az a történet, hogy reggel dokkmunkás, délután hazamegy szállására, megfürdik, átöltözik és este mint frakkos gentleman jelenik meg a legfinomabb körökben. Hazatért Magyarországba és már az első nap hallatott magáról. Fogadott egy osztrák gróffal, hogy télen, jégzajlás idején, lovával átúszik a Dunán. Ötezer forint volt a tét. Nagy közönség ácsorgóit a Vámház körül, amikor Zubovits Fedor lovával beugrott a zajló folyamba. Nem telt el félóra sem és friss egészségben, vidáman kijutott a partra a túlsó oldalon, a mai Gellért-szálló helyén, az akkori Sáros-fürdőnél. Éljenezték, tapsolták, ő pedig tenyerét nyújtotta és kérte az ötezer forintot. Az osztrák mágnás mosolyogva fizetett és újabb fogadást ajánlott. Ezúttal tízezer forint volt a tét. Zubovits vállalkozott arra, hogy tizenhat nap alatt ellovagol Bécsből Párizsba. Harmadnap indult. Tizennégy nap múlva már Pantinnél járt, Párizs elővárosában. A Hotel Foyotban szállt meg, a Quartier Latin e régi, finom fogadójában és onnan irt az osztráknak, hogy küldheti a tízezer forintot... Ily változatos élet után csoda-e, hogy Zubovits Fedor nyugalomra vágyott és elhatározta, hogy egyelőre visszavonul. Alkalmas, a világ zajától távoleső eldugott fészekre vágyott, ahol csendesen éldegélhet és nem zavarja senki. Addig keresett ilyen magányos zúgott, amig aztán talált is. Barcolában telepedett le, Trieszt mellett, a tenger partján. Az apró városkában csak néhány ház volt, ismerősre itt nem akadt, szemlélődve éldegélhetett. Barcolában csak halászokkal lehetett találkozni. Eleinte Ízlett az újfajta életmód, később kissé unalmasnak tetszett a dolog. Mindig csak a tenger, a zugó, háborgó viz, a borús égbolt, a sok eső, az ég arrafelé gyakran könnyezett. Zubovitsot módfelett bántotta, hogy neki, a vitéz kapitánynak, a hősnek, nem köszönnek a barcolai halászok. Mégis csak disznóság ■— gondolta, —- hogy ezek az ágrólszakadtak őt nem tisztelik. Magyarországon az efféle ember, mint az itteni halász, megsüvegeli az urat. Ugylátszik, a barcolai halászok gőgösek ... Egyszer megszólította az egyiket. — Mondd csak ... ki közöttetek, a legeszesebb és legtekintélyesebb? Ki az, akire ti, többiek, hallgattok? 33
