Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
dései közben is mindig megemlékezett arról, hogy az ősei milyen borokat ittanak a décházi pincékben s lám ő hálátlan ivadék, rossz kocsmárosok pancsolt borát issza. — Atyámfiái — köszönt be a parasztokhoz, —hazajöttem. Itt laktak az atyáim, itt haltak meg, itt nyugosznak. Itt fogok meghalni én is a ti kebleteken. Hanem addig is adjatok valami hivatalt, kedves barátaim. A kedves barátaim összenéztek, megvakarták a fejüket. S Kónya Ferkó esküdt megkockáztatta: — Talán a dinnyelopászati ellenőrség megfelelő volna. Ábris ur legyintett. — Dinnyecsősznek jó lesz a Misu cigány is, én a pincekurátorságra pályázom barátaim. A parasztok szóbaállottak. Ki tudja, nem okos dolog-e. Aki annyi bort kóstolt világéletében, az csak érthet a borhoz. Meg is alkudtak. Fizetés nem jár, bort ihat, amennyi kell, enni hol itt, hol ott, majd csak kerül valami. Ábris ur megkezdte a hivatalt, sorra kóstolván a falu összes pincéinek borait. Ez jó ideig eltartott, minden pince kapott egy-egy napot, esetleg többet, már tudniillik, hogy meddig hallgatta a gazda az Ábris ur adomáit. Mert folyt belőle a szó, mint keze alatt a csapból a bor. Szép napok voltak ezek. A parasztasszonyok jó ebédet főztek, mint aratáskor, nem kímélték a disznóhúst s akkora csőrögéket sütöttek, mint egy-egy malac. Ábris ur százszor is elmondta napjában, hogy áldja a percet, amelyben kedves szülőfaluja eszébe jutott. Décházán annyi a pince a lapos kis hegyoldalban, mint az ürgelyuk a mezőn. És mégis mindennek van határa. Mikor egyszer csakugyan végigjutott a pincék során, sehogysem tudta rávenni a gazdákat, hogy kezdjék vele újra a farsangot. Kitavaszodott, jöttek a mezei munkák. Kapát kalapáltak, kaszát fentek mindenfelé s káromkodtak, mint a veszedelem. Senkinek sem volt már ideje, hogy a pincében hüsöljön. — Majd ősszel — mondogatták. — Nem jó bizgatni a bort, csak hagy érjen magának. De hát nem azért ád az Isten hivatalt az embernek, hogy észt is ne adjon hozzá. A falunak is volt nagy pincéje, amit a bíró őrzött. Ábris ur hát elővette a birót s addig zúgott neki, mig ki nem ment vele a pincébe. Ott aztán minden hordónak kitalált valami nevezetes munkát s a hordó faránál leste órákhosszat a csöndes erjedés kellemes illatát. A biró elunta, otthagyta s nagy csizmával ment a maga mezejére. Hadd dolgozzon az öreg. Csak van szive, nem rontja el a bort, aki úgy szereti. Lassan egészen tulajdonába ment át a pincekulcs s az arca a boldog hivataltól egyre fényesebben ragyogott s a beszéde egész nyáron magasan szárnyalt. Ha olykor ellenőrizni benézett valaki, láthatta, hogy a hordók szépen sorjában állanak. Egész nyár elmúlt, Ábris ur a nagy szorgalomban egészen odalett. Már nem evett és alig volt ereje jártányi. Örök szomjúság gyötörte s a távoli pincékbe alig birt kimászni. Úgy, hogy kint lakott, kint hált az ászkok alatt vagy az árokban, mikor hazafelé baktatott. Egyszer aztán vészhir futotta be a falut, mintha tüzet kiáltottak volna. Az asszonyok kicsődültek az utcára és a kezüket tördelték, az emberek mogorván hallgatták a fejérnép szörnyű átkait s dühösen verték a vasvillát a jószághoz. Kisült, hogy a falu pincéjében százakra menő kár van. Ábris ur egymaga tizével ürítette ki a gönci hordókat s csak most kellett észrevenni, ősszel, mikor a falu rendes szokás szerint bort akart eladni a jó megérett öreg hordók közül. Mint a ludak rohantak rá az öregre, hogy elvegyék tőle a pincekulcsot. De Ábris ur beesett mellel, révedező szemekkel ugyan, ám úri legénységgel állott a kemény marku parasztok elé: Esztendőre megválasztott pincekurátor vagyok! Engem nem lehet elmozdítani! Meglátom, ki merészeli ököllel ütni le a kurátorát! Reszkető inain alig állott s az emberek köptek, de nem nyúltak hozzá. Ábris ur szabadon járt s hol itt, hol ott, ezután is meghivták enni is. — Nagy okos maga Ábris ur — mondta neki a biró menyecske-lánya, — hogy a falu nem tud megszabadulni magától. Ábris ur legyintett. — Mert az egész falunak nincs egy pohár bor ára esze! — Hát ugyan mit kék tenni, ha maga vón a biró helyibe? Ábris ur részegen röhögött s megcsípte a menyecske arcát. —- Mit? . .. Adj egy pohár bort. Beleöntötte reszkető kézzel olthatatlan örök szomjúságának öblibe. — Barmok! — motyogta — mér nem tesznek más lakatot a pincére! Azzal felballagott a hegyre a pincéjéhez. Lassan vonszolta a lábait, fel-felbukott, hosszú ideig hevert s egyre motyogta: — Még annyi eszük sincs, még annyi eszük sincs. Estére ért a pincéhez. Bele akarja dugni a kulcsot a zárba, nem megy. Nem megy s végre ráismer az uj lakatra. Gutaütéssel dobbant a földre s hebegve reszketett. — Vége van a rangnak, vége van a rangnak. Tolvajok. Zsiványok. Mire ideérek, más lakatot tettek a pincémre. ❖ 24
