Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
MAGYAR MULTUNK A CSODASZARVAS Messze, messze napkeleten volt egy hatalmas fejedelem. Nimród volt a neve. Sok ezer esztendővel ezelőtt élt ez a Nimród, de hire, neve fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két szép dali vitéznek, akinek ivadékai a hunok és a magyarok. Arról volt hires Nimród fejedelem, hogy abban az időben, de még előtte is, utána is, nem volt emberfia, aki úgy értse s úgy szeresse a vadászatot, mint ő. Egymagában szeretett vadászni, de amint a fiai egy kicsit felcserepedtek, vitte őket is magával. Különösen a két idősebb, Hunor és Magyar, mindig ott nyargalt az oldalán. Hej, volt nagy öröme Nimródnak, amikor látta, hogy apja fia mind a kettő: Hunor is Magyar is. Nagy ritkán, ha elhibáztak egy-egy repülő madarat. Mondta is Nimród magában nem egyszer: még különb vadászok lesznek ezek a fiuk, ha embernyi emberekké nevekednek. Telt múlt az idő, Hunor és Magyar nagy, erős legényekké, dali szép vitézekké cseperedtek, hogy Nimródnak, ha rájuk tekintett, nevetett mind a két szeme a nagy szivbéli örömtől. Gondolta magában Nimród: No, ezeket a fiukat már a maguk szárnyára is ereszthetem. Hadd lakjanak külön sátorban; akkor menjenek vadászni, amikor kedvök tartja s oda járjanak, ahova a szivők húzza. Mondta is fiainak: édes gyermekeim, én már öreg ember vagyok, nem vihettek mindig vadászatra, amikor nektek tetszenék, lakjatok ezentúl külön sátorban. Adok annyi földet, annyi erdőt, annyi lovat, ökröt s mindenféle jószágot, hogy gond nélkül élhessetek, s ha majd behunyom a szememet, tiétek lesz az ország: osszátok meg a földjét, gondját egymás közt becsületesen. Megköszönték a fiuk édesapjók nagy jóakaratát, másnap kiköltözködtek a szülői sátorból s egy szép lankás dombnak a tetejére, egymástól nem messze két sátrat üttetének fel s ottan megtelepedének cselédjeikkel. Egy este, amikor éppen a lobogó tűz körül ültek, s falatoztak, megszólalt Hunor és azt mondá az becsének: — Te Magyar, egyet mondok, kettő lesz belőle. — Mondjad, Hunor bátyám, én örömest hallgatom, mert tőled mindig csak jót hallottam. — Az a mondandóm, Magyar öcsém, hogy holnap reggel induljunk hosszabb útra. Nézzük meg, mi van az országunk határán túl. Hátha ott még több a vad? Nagyobbak a folyók s több a hal? Nézzük meg! — Már régen forgatom én is ezt a fejemben, — mondá Magyar. Itt már ismerünk minden bokrot, erdőnek, mezőnek minden zugát, talán azt is tudjuk, hány bölény, medve, szarvas, hány sas, sólyom s egyéb madár van az erdeinkben. Megegyeztek, hogy pitymallatkor indulnak, még pedig nyugat felé. Magukkal visznek ötven-ötven legényt, a legerősebbeket, s vissza sem jönnek, amíg a hó le nem esik. Pitymallatkor, csakugyan fölkerekedtek s útközben vadászgatván, mentek, mendegéltek, elébb elébb. Ahol az éjszaba meglepte őket, ott szállást vertek, megháltak s reggel ismét tovább mentek. Már rég túl voltak országuk határán s minél tovább mentek, annál jobban tetszett az erdő, a mező. Szemmel be nem látható, végtelen nagy rónaságokon vitt keresztül ütjük, míg végre rengeteg erdőségbe jutottak. Hej, ez kellett nekik! Itt aztán volt mire vadászni. Szerették volna, ha most itt volna az édesapjuk is, hadd látná, mi tenger vad van itt. Bizonyosan kedvet kapna megint a vadászatra. Meg is sokallották már, annyi volt a vad. Bölénybikák szarvasok, őzek ott legelésztek a tisztásokon; nem bántották őket. Jobban esett, ha egyegy vadat külön vehettek üldözőbe. Azután elcsatangoltak reggeltől estig. Hanem egyszer láttak aztán egy olyan vadat, amilyet még soha. Csodaszép szarvas volt ez, amelyet emberi szem még nem látott. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál, a lába vékony, s ha szaladt, nem látszott érinteni a földet — Nézd, öcsém, Magyar, mily csodaszép szarvas! kiáltott Hunor. — Csodaszép, csodaszép! — kiáltott Magyar is, — még nem láttam ehhez hasonlatost. — Utána! Szaladt a csodaszép szarvas, mint a sebes szélvész, utána Hunor és Magyar, s velük száz dali legény. Tisztásról sünibe, sűrűből tisztásra, hegyeken föl, vizeken keresztül. Hol eltűnt hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort és Magyart. Habba keveredtek a vitézek paripái, mind lassúbb, lassúbb lett a vágtatásuk, de Hunor és Magyar nem hagyták félbe az üldözést. Biztatták a lovukat: szaladj, szaladj, édes lovam! Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast. El akarták fogni elevenen, hogy hazavigyék édesapjok-52
