Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
“STUART MARIA” ÉS A CENZOR 1834-ben egy utazó német színtársulat néhány előadást akart tartani egyik kisebb helységben és az akkori szabályok értelmében a kiválasztott darabot benyújtotta a cenzornak. Az igazgató megdöbbenésére a cenzor Schiller “Stuart Mária” című tragédiájában változtatást követelt. — Egy királynőt — jelentette ki a cenzor, — nem szabad halálbüntetéssel sújtani. Én azonban találtam egy kiutat, hogy megmentsem a darabot és az ügyes történetet ne kelljen gyilkossággal befejezni. A királynőt egyszerűen átküldjük Franciaországba! A megdöbbent igazgató erre megjegyezte, hogy Stuart Mária úgyis oda szeretett volna menekülni és hogy ez volt szívének leghőbb vágya. A jóakaratú cenzor ekkor szinte újjongva mondta: — Hát akkor a királynő kívánságát teljesíteni is fogjuk! A SZÓRAKOZOTT RENDEZŐ Josef Lewinsky (1835-1907) osztrák színművész szórakozottsága ellenére hihetetlenül lelkiismeretes rendező volt. Ha rendezett, ugyancsak komolyan vette feladatát s ilyenkor minden egyébről megfeledkezett. Egyízben “Arria és Messalina” című színműből tartottak próbát. Lewinsky rendezte a darabot és teljesen elmerült e fontos működésébe. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, míg egyszerre szünet állt be. — Az Istenért! — kiáltja Lewinsky — ki késik?... Vatius Valens!... ki játssza Vatius Valenst? Adolf Wildbrandt, a darab szerzője mosolyogva fordul hozzá: — Te játszod, kedves Lewinsky. Nagy buzgalmában Lewinsky, a rendező, megfeledkezett Lewinskyről, a színészről. SZERELEM ÉS VERÉS Frederick Lemaitre 1800—1876) francia színművész színpadi temperamentumának tültengését a magánéletben sem tudta féken tartani, főleg amikor kelleténél többet vett be a szőlő nedvéből. Clarisse Miroy, Lemaitre pályatársnője, akihez barátság fűzte, sokat szenvedett ettől a temperamentumosságtól, amely elég prózai módon: verésben nyilvánult. Adott pillanatban ugyanis a művész bőségesen traktálta ütlegekkel szíve választottját, aki ezért gyakran panaszkodott is anykedése a kellemetlenségek egész sorát nyitja meg. Minthogy a török csak akkor ismeri el fejedelemmé választatását, ha 30.000 aranyat kap hátralékos adó fejében, György indulatos levélben bizonyítgatja anyjának, hogy ezt a terhet, amelyet apja hagyott rá, a fejedelemasszony köteles fizetni. Komoly és méltóságteljes az anya válasza, hiszen nem a fizetség, hanem a levél hangja keserítette őt. Megértené György indulatosságát, ha látná annak nagy szegénységét s az ország veszedelembe kerülne a dolog miatt. De hiszen csak 30.000 aranyról van szó! ‘‘Az már megvan, ha én tőlem kellett kitelnie. Azért, ha el nem engedik, ne légy olyan búval, az országot se hagyd el...” Kifizeti, amit György kíván tőle, de Zsigmonddal együtt elhagyja Erdélyt s csak vendégképpen látogat oda azontúl. Patakra vonul vissza kisebbik fiával, s csendes egyetértésben él vele, mialatt György mulató társaságban szórakozik Fehérvárt. Lorántffy Zsuzsanna hűséges segítőtársat kap Zsigmondban kedvenc terve megvalósítására: mindent megtesznek együtt a sárospataki főiskola felvirágoztatására. A leghíresebb külföldi mestereket hívják meg, öt-hat kiváló tanítója és saját nyomtatómühelye van a főiskolának, amelyet pénzzel, könyvvel, birtokkal gazdagítottak. De nemcsak maga az iskola részesült minden kedvezésben, hanem arról is gondoskodtak, hogy a vidék értelmes jobbágy gyermekei ingyen nyerjenek tehetségüknek megfelelő kiképzést. 1651-ben Zsigmond fiatal asszonyt vezet édesanyja ölelésre tárt karjába. Frigyes, pfalzi választófejedelem Henrietta leányát hozza Patakra s a nagyasszony megértő szeretettel gyönyörködik a fiatalok boldogságában. De csak rövid ideig: a kedves, szelid hercegnőt néhány hónap múlva a pataki templom sírboltja fogadja magába és Zsigmondot semmi sem tudja megvigasztalni bánatában. György is meleg, őszinte szavakkal siet vigasztalására: "... kérjük is kegyelmedet, az felettébb való szomorúságnak hagyjon békét, azzal magát ne eméssze, vele semmi hasznot nem szerez, fel sem támaszthatja, ellenben magának nyavalyát szerezvén, nekünk s asszonyunk őnagyságának nagy keserűséget. Látja Isten, édes öcsém uram lelkünket, ha váltható volna, kegyelmedért vérünkkel is segitenők feltámasztását ..." De Zsigmond bánata nem nyer enyhülést. Anyja biztatására Erdélybe indulnak, ott himlőt kap s menyegzőjét követő esztendőben már tőle is megfosztja a halál a vigasztalan fejedelemasszonyt. Még kiterítve fekszik Zsigmond, mikor György betegségéről regél a hir. György himlője azonban szerencsére megenyhül s a nagyasszonyt megkiméli a végzet attól, hogy ezt az utolsó gyermekét is el kelljen temetnie. Nyolc hosszú esztendőt küzd még végig, aggodalommal kisérve a heves, meggondolatlan fiatal fejedelem kudarcba fuló háborúit. Végig kell néznie, hogyan mállik szét György kezében a fejedelmi Rákóczi-vagyon, hogyan pusztul el a törökök lábanyomán az egész életük munkájával naggyátett gyulafehérvári főiskola: dé György háborúban bekövetkezett halála előtt két hónappal. Isten kegyelmes rendelése szerint örökre lehunyja a szemét. 46
