Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-04-01 / 4. szám
A réten millió tücsök cirpelte gondtalan dalát. Lenn a parton felhangzott a békák koncertje. Az égen kigyúltak a csillagok. Langyos szellő lengedezett. A hadnagy vidáman lépegetett. Még fülében csengett a leány hangja: “Én várni fogom magát!” Langyos hullám futott át rajta, kitárta a karját és elbódulva megölelte az estet... megcsókolta a szellőt... Úgy érezte, hogy á sziporkázó csillagok leszálltak az égboltozatról a földre, oda sorakoztak köréje, beleilleszkedtek a leikébe, mint csillogó gyémántpontok, a Tejút pedig felöltöztette szép fehér tündöklő lepelbe... Elszaladt a nyár, őszre fordult az idő. Az Ussuri vizét csípős szél paskolta, s amint felborzolta a szennyes folyó felszínét, olyan volt az, mint a fázós, lúdbőrös embertest. A partmenti fákról levelek peregtek és á szél bepihézte velük a megdagadt folyó ágyát. Az égen szürke felhők kergetőztek, mintha valami láthatatlan rém elől menekültek volna. Időnként kibújt a nap a felhők mögül, de már csak fénye volt, nem melegített. A magasban nagy csapatokban lármás vadludak szálltak. De a leányt és a hadifoglyot nem riasztotta meg a ősz, a szél, a felhők. Egymásba karolva lépegettek és a jövőt, kettejük jövőjét rajzolgatták ... Már mindent tudtak egymásról. A leány édesanyja nemrégiben halt meg. Apja törzstiszt, s igen szigorú, rideg ember. Beszélt a leány a soktornyú Kievről, ahol született s hol a háború előtt édesapja állomásozott. A fogoly is elmondott mindent távoli családjáról. Beszélt a délibábról, a fehér kis falukról, a Tisza mellett. És jóságos, fehérhajú anyjáról. A leány áhítatosan hallgatta és még jobban megszerette az idegen fiút, akinek a lelke annyi gyöngédséggel simogatta messzi otthonát. Mégis gyönyörű lehet az a Vengria, az a földre lecsöppent mennyország, amelyről ilyen sok szépet lehet mesélni! Szinte belesajdult a lelke á vágyakozásba, bár ő is elmehetne oda, ahol — úgy érzi — béke, szeretet és boldogság lenne osztályrésze. A felhők eltakarodtak az égről és bágyadtan lemosolygott a nap. Megcsillant az Ussuri széles háta. A köd eloszlott és olyan közeinek tűnt fel hirtelenében minden, még azok a távoli lila erdők és hegyek is. A leány hirtelen a nyakához kapott, felsikoltott: —• Elveszítettem a nyakláncomat! Visszafordultak és keresni kezdték a parton. A fiú találta meg. Ott csillogott a nyaklánc a part kavicsai között. Odafutott, felemelte. Vékony, finom aranyláncocska volt, melyen apró keretben pici fényképet pillantott meg. A fiú riadtan nézte a képet, amelyben a fogolytábor parancsnokára ismert. Igen, a kemény palkovnikra. — Az apám... — mondta a leány a fényképre mutatva. — Ismerem. A mi táborunk parancsnoka. A fogoly arra gondolt, mi történnék, ha a kérlelhetetlen parancsnok tudná, hogy ő... meg a leánya... úgy szeretik egymást. Tovább ballagtak. Azon tanakodtak, mi lesz, ha megjő a tél, a szibériai nyolchónapos, zord tél. Hogy találkoznak?... Hirtelen lódobogás ütötte meg a fülüket. Ijedten megfordultak. Két orosz katona lovagolt feléjük egészen közel a folyóhoz, úgy, hogy a lovasok teljes képe benne tükrözött a csillámló vízben. A leány kissé elsápadt: — Jaj, az apám a lovászával. Néhány pillanat alatt a két lovas melléjük ért. A palkovnik nem akart hinni a szemének. Az arca megvonaglott. Leugrott a lováról, oda dobta a kantárszárat lovászának. Idegesen dobbantott néhányat lakkcsizmás lábaival. Az ajkába harapott. Hol a hadifogolyra nézett, hol a leányára. Glaszékeztyüs kezében fenyegetően mozgott a vékonyka lovaglópálca. Kínos pillanat volt. Jóidéig nem jutott szóhoz a felindulástól. Végül hirtelen közel lépett a hadifogolyhoz, dühös tekintetével tetőtől-talpig végigmérte, lovaglópálcájával belesuhíntott a levegőbe és azután odavetette: — Rögtön menjen vissza a táborba! A fogoly hadnagynak mennie kellett. Meghajolt a leány felé s katonásan tisztelegve megindult a tábor felé... Az orosz ezredes szigorú tekintetét még egyre maga előtt látta. Lovaglópálcájának suhogását egyre hallotta ... Jaj ha megütötte volna?... Ha ott a leány előtt olyan mélyen megsértette és megalázta volna? Végigdőlt a priccsen, befogta a szemét, hogy senki ne lássa könnyeit... Másnap felolvasták a palkovnik szigorú parancsát, hogy a tábort ezentúl senki el nem hagyhatja. Egyéb semmi. Pedig a hadnagy várta a kemény büntetést — ahogy lenni szokott — magánzárkát, koplaltatást... Talán holnap? Vagy holnapután? Néhány napra rá híre ment a táborban, hogy a palkovnikot áthelyezték. Hogy hová? Senki nem tudta megmondani. És soha nem is tudta meg. A palkovnik leányával együtt beleveszett a szédítően hatalmas orosz birodalom ismeretlen titokzatosságába. Az évek pedig keservesen múltak, a forró nyarakat hideg telek követték, mindennap fogyott a táborlakók száma, és a hadifogoly temető egyre nagyobbodott. Az Ussuri elárvult partján pedig a madárkák dalát, a lombok suttogását és a habok csobogását már senki sem hallgatta... 18
