Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-04-01 / 4-7. szám

Még magasan sütött a nyári nap, amikor megint csak ott állongtak a pupos Luca-kutnál.

Zubák itt megint csak hátrafordult.

— Hát merre is megyünk, tekintetes uram? . . .

— Szamár kend, Andris! — fortyant fel a számvevő. — Hát merre a sárga fenébe mehetnénk máshova, mint Boriba, Dálnoky nagyságos úrhoz, egy kis jó ürütokányra, egy kis boritalra, meg egy kis muzsikára! . . .

— No mer azért! — szólt Zubák. Megbiztatta a táltosokat, azután ballagtak, most már balkéz felé.

Boriban volt csak az igazi nemulass! A háziúr legényember, maga is volt tiszt, maga is jó hegedűs . . . ittak, muzsikáltak végkimerülésig. Zubák meg minden órában megjelent a küszöbön nagy tisztelettudással. Nem sürgetni, — dehogy is! — csak éppen jelentkezni. Az üveg borért . . .

Egyszer azért mégis megindultak. A számvevő aludt, mint a juhászbunda, végig a kocsi fenekén elnyujtózva, kedves hegedűje az oldalán. Zubák meg nézte a csillagos eget és gondolkozott. Hej, haj! ... De nehéz is a szegényember sorsa! .. .

Még csillagos éjszaka volt, amikor a báti hídhoz értek. Amiről azt mondta az asszony, hogy föl van szedve a pallója, jó lesz vigyázni . . . Vigyázott is Zubák, hogy szinte kidülledtek a szemei a sötétségben . . .

Ehun van e! . . . Hó, öreg lovacskák! . . .

Megállt s az ülésen félig fölemelkedve előrehajolt . . .

A lovacskák előtt néhány lépésre ott volt a hid . . . Palló nélkül . . . Alatta a viz . . . feketén ásító gödörben, nagy mélységben. . . . Lámpás meg sehol . . . Hat szeme legyen annak a fuvarosnak, aki a gázlóra lekanyarodó utat ilyenkor meg akarja látni . . .

— Hej, haj! ... De nehéz is a szegény ember sorsa! . . .

Zubák megvakarta a nyakát és felnézett a csillagos égre. És ott csudálatos dolgkat látott végbemenni . . . Két karcsú csikó jelent meg a tejuton, amint pajkosan ringatták a farukat egy szekér előtt, az egyik még — nye te nye! — ki is rúgott s a másik olyat nyerített hozzá, hogy az éjszakai levegőég hives csöndességében egészen a báti hídig lehetett hallani . . . Igen, ezt látta Zubák és csak annyit érzett, hogy valami nagy-nagy forróság ömlik el a szive körül . . .

Ránézett a két öreg lovacskára: összebújva támogatták egymást és kócosán, lehorgasztott fő16

vei , betegen köhécseltek . . . Hátranézett: a számvevő aludt. Átölelve a hegedűjét a szalmán, mélyen és boldogan . . . Körültekintett: levél sem rezdült . . . Ismét felnézett az égre: a két csikó éppen most fordult le a tejutról és táncolva megállt egy szalmafödeles ház kapuja előtt . . .

— Uram Jézus! — fohászkodott most Zubák.

Keresztet vetett, marokra fogta a gyeplőt, felemelte az ostort, beleakasztott egy irtózatosat a két öreg lovacska közé és trapp!! . . . neki a hídnak . . .

A számvevő arra ébredt, hogy kiesett alóla a világ feneke . . .

Mire a borzasztó lármára a falu népe előrohant, a két szegény pára lent, mélyen a patakban, már az utolsókat rúgta, mig a hid gerendáin fennakadt szekérben két ember tépte a haját és jaj vészekéit, de keservesen ... Az egyik a lovait siratta, a másik a hegedűjét . . .

Még ezer szerencse, hogy a nagy csődületben a hivatalos személyek is megjelentek, akik megállapították, hogy az egész szerencsétlenségnek az utmester az oka, aki a javítás alatt álló hidat nem világította ki . . . ezt aztán mindjárt jegyzőkönyvbe is vették és a zokogó fuvarost a hivatalos Írással együtt útnak eresztették . . .

Úgy kesergett Zubák, hogy még a számvevő is megkönnyezte . . .

*

Zubák András hontfüzesgyarmati lakosnak Hont vármegye közönsége ellen háromszáz korona és járandósága erejéig sommás keresete, ime, igy hangzik érthető nyelven elbeszélve.

Mert példának okáért, a jogesetnek az a fontos része nincs megörökítve a porlepte öreg Írásokban, hogy amikor Zubák a két pokrócot pantalépiba csavarva s bennük a szakadt lószerszámmal, kezében a törött ostornyéllel, viszont a kalapját oldalt vágva és vígan fütyörészve, odahaza gyalogmód beállított, hogy akkor az asszony sivalkodva elébeszaladt :

— Jézus, Mária, mi van abba a pokrócba, András?! . . .

— A csikók! — hunyorított a szemével Zubák.

És hangtalanul nevetett . . .

0