Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-04-01 / 4-7. szám

gón helyeseljek. Mig fel-alá sétáltunk a kerti fasorban, olyan feszes léptekkel haladtam mellette, sőt féllépessel mögötte, mintha szemlét tartó hadvezér lenne, én pedig a segédtisztje. Az ut végére érve minden esetben gyors fordulattal átcsoportosultam a bololdalára és úgy követtem őt a fasor végéig. Ott aztán megismételtem az előbbi fordulatot. Forogtam körülötte, mint a bolygó a nap körül. Ha megállt, megálltam, ha megindult, megindultam. Egy szemlélődő harmadiknak talán nevetséges is lehetett volna szertartásos mozgolódásom, én azonban a nevetségességet is boldogan vállaltam azért, hogy Sanyi bácsi érzékenységét valahogy meg ne sértsem. Odáig mentem szolgai igyekezetemben, hogy mikor Sanyi bácsi — a rejtett irigység érezhető bosszankodásával, — lakóhelyünkről elismerését nyilvánította, én azt nem győztem eléggé becsmérelni, nem létező hibáinak felsorolásával. Tudtam ugyanis, hogy Sanyi bácsi jóérzésének hiánytalanságához hozzátartozik az is, hogy keresztényi érzülettel szánalmat érezhessen mások és főként a rokonok iránt. Ha erre nem adtak neki alkalmat vagy éppen elégedett arcokkal találkozott ott, olyankor sértődötten állapította meg magában, hogy “nem szereti a nagyzoló embereket.”

Nem is történt semmi hiba egészen addig, amikor a feleségem ebéd előtti itókának törkölyt töltött Sanyi bácsi poharába, a másik üvegben álló konyak helyett. Hencegni akart a házi készitménynyel és nagyot nézett, amikor Sanyi bácsi érzékenykedve mondta:

— Látom, takarékos asszonyka vagy. Okosan, nagyon okosan. A rokonvendégnek jó a seprüpálinka is. He-he-he!

Nevetett és nyomban utána sértődötten felfúvódott. Ezen már az sem segített, hogy bárszekrényünk egész állományát felsorakoztattuk előtte. Világért sem fogad el mást, neki jó a törköly is. Komor hangulata csak akkor enyhült, amikor az ebédnél a szárnyas után újból pecsenye került az asztalra. A kétféle tészta azután teljesen megbékítette. Némi borozgatás után egészen felvidult a feketénél.

— Kedves emberek vagytok — állapította már meg könnyelműen, ép amikor én újabb ügyetlenséget követtem el. Feléje nyújtottam ugyanis a szivardobozt s ijedten látom, hogy Sanyi bácsi tekintete gyanakvóan veszi szemügyre a másikat.

— Abban meg mi van? — kérdezte szigorúan.

— Ro ssz albánszivarok — feleltem sietve. Isten látja a lelkemet, igazat mondtam, élvezhetetlenül rossz ajándékszivarok gyűjteménye volt a másik dobozban, de Sanyi bácsi csak azt látta, hogy a neki kínált szivarokon nincs gyűrű, mig amazokat aranyozott, tarka papirabroncsok veszik körül. Gúnyosan mosolygott.

— Ezt ügyesen elrejtetted — szólt lelepleznem

— No, de Sanyi bácsi, gyújtson rá ebből, ha jobban szereti. Tudja mit, szívesen magának adom dobozostul az egészet. Nagy örömet okozna vele, ha elfogadná.

— Azt már nem! — horkant föl nyílt ellenségességgel. — Minek nézel te engem? Koldusnak?

Közben a leggyönyörűbb Media füstölgött a szájában. Némán tűrte a feleségem békítő szavait. Az uzsonnánál még mogorva volt, a vacsoránál már némi mosolyt is juttatott számunkra, a feketénél ismét felvidult.

Akkor váratlan vendégeink érkeztek. Az előbb már oly jókedvű Sándor bátyám arca hirtelen elborult. Hiába igyekeztem úgy irányítani a társalgást, hogy abba ő is belekapcsolódhassák, Sanyi bácsi meg sem mukkant. A sértődött hallgatásnak néhány percig tartó, kínos látványát nyújtotta, aztán hirtelen felkerekedett. Sokkal korábban, mint eredetileg tervezte.

— Kiismertelek — szólalt meg végre, amikor a közeli állomás felé kisértem.

— Az Istenért, Sanyi bácsi, mi bűnt követtem el már megint? — kérdeztem olyan belső bosszankodással, amit már alig tudtam titkolni.

— Még kérdezni mered? — ripakodott ő rám. — Vendégeket hívtál magatokhoz késő estére, abban a hitben, hogy már nem leszek nálatok. Mert én nektek senki vagyok, ti engem lenéztek és csak suttyomban fogadtok, amikor mások nem látják. Ez volt az utolsó eset, hogy betettem a lábamat a házatokba.

Még csak azt sem engedte meg. hogy felvilágosítsam tévedéséről. Barátságtalan mozdulattal a kezét nyújtotta és felszállt az én beérkező vonatba. Én meg azzal az elszomorító tudattal tértem haza, hogy Sanyi bácsit talán már látni sem fogom ez életben. Néhány hét múltán levelet kaptam tőle. Mintha mi sem történt volna, kedves öccsének szólított és kilátásba helyezte közeli jövetelét.

— Nem tudok rátok haragudni — mondta jóságosán, amikor levele után ő maga is beállított hozzánk és ez a látogatása is szakasztott úgy folyt le, mint ahogy az előbbit leirtam.

9