Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)
1965-02-01 / 2-3. szám
gint elálmosodott, de most mái volt annyi esze, hogy nem tette le a zsákot, mert félt, hogy megint elszökik a gyerek. Megparancsolta most is az öreg ördöngös szülének, hogy a kemencét tüstént fütse be irgalmatlanul, a kisgyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment megtisztálkodni, s minthogy nagyon fáradt volt, lefeküdt egy kicsit delelni. Az ördöngös szüle jó sok fát hordott be, azzal úgy felfütötte a kemencét, hogy majd összedőlt. Mikor már csak úgy szikrázott a kemence feneke, behozta a sütőlapátot és azt mondta a kisgyereknek : — No, kis szolgám, ülj fel erre a sütőlapátra! A kisgyerek rákucorodott a lapátra, de valahányszor be akarta az ördöngös szüle a kemence száján dugni, mindannyiszor talpra állott. — Nem úgy, kis buta, hanem ülj le egészen! — O, kedves nénikém — mondja neki a gyerek, — nem tudom én, hogy kell rá felülni, mutasd meg te előbb! Az öreg ördöngös szüle nem kérette magát sokáig, ráült a lapátra. De a kisgyerek sem volt ám rest: amint ezt meglátta, hirtelenében megkapta a lapát nyelét, s bevetette az ördöngös szülét a tüzes kemencébe, maga pedig nagy üggyel-bajjal felmászott a kémény tetejébe. Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szülét. Tüvé-heggyé tete az egész udvart, de nem találta sehol. Egyszer csak felnéz a kéményre, hát látja, hogy a kisgyerek odafenn gubbaszkodik a kémény tetejében. — Hogy mentél te oda fel, te kisgyerek ? — Hát alfelembe vasnyársat dugtam és egy nagyot ugrottam. A loncsos medve gondolta, hogy ő is úgy tesz, de amint nagyot ugrott, a vasnyárs keresztül szúrta. Összeszaggatta a hurkáját és meghalt. A kisgyerek pedig lejött a kéményből és szaladt, szaladt, amig csak haza nem ért. NAGYNÉNÉMNEK ANYÁMNAK (To My Mother) Te is anyám, olvasd versem, Gyermeknek láss újra engem, Ahogy futok édes bérért Karodba — egy ölelésért. (To Auntie) Legdrágább nénikém, figyelj csak ide, Egy tucat kis rokon vésett be szivibe. ők is olyan “jók” voltak, mint én? S mégis visszasírnak, aranyos nénikém! 54
