Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

dattal tudod viselni és hallgatni tudsz olyan ször­nyűségekről is, amelyeket az egész világnak kellene kikiáltanod. * A tehetséget ma is pártigazolvány bizonyltja és a tagok becsületét a csoportvezető hangereje szerint egy külön “bizottság” állapítja meg. Ezért szaporodnak a bizottságok, alkalmi énekesek és rek­lámfestők és tűnnek el, vagy merülnek hallgatás­ba a tehetségek. * Tegnap egy “mohamedánnal” ebédeltem s meg­­állapitottuk, hogy egyformán tiszteljük Gandhit, akinek halála a jóság tragédiája. A megértésről is beszélgettünk, amelynek föltétlenül meg kell len­nie — más dolgokban is — közöttünk, ha szabad­nak és függetlennek akarjuk látni hazánkat. A fegyvertelen, de eszményeikhez mindig állhatatos, névtelen hősök emlékének áldoztunk, akik a min­dennapnak szürke csatáiban, beteg és gonosz tör­vények között szivesen védelmezik a szabadságot s a hitet. Ekkor ment át a termen egyrégi “hindu” ba­rátom és hűvös köszönése arra figyelmeztetett, hogy “tisztátalannak”, vagy legalább is gyanúsnak tekint, mert egy “mohamedán” mellett ültem. Nem tudom, vájjon holnap, ha találkozom “hindu” ba­rátaimmal, nem forditják-e félre arcukat? * Most egyre gyakrabban találkozom olyanokkal, akik utcán, gyűlésen, vagy magánlakásban azt kér­dezik tőlem, hogy hova tartozom: Esztergomhoz, vagy Debrecenhez ? Mit is felelhetnék ezeknek, vagy a különféle kérdőívek küldözgetőinek? Istenhez és csaláldomhoz való viszonyom az én magánügyem, amit mindenkinek kötelessége tiszteletben tartam. Hiszek Istenben és becsülöm családomat és azt a vallást, amelyben fölnevel­kedtem. De a kérdezőről, aki ezt tudni akarja, mást nem gondolok, min azt, hogy nem tartom gentle­­man-nek. * Esztergom és Debrecen, Róma és Wittenberg az európai sötétségben fáklyát tartanak és nem csak szellemi fényűzés, de taktikai hiba is lenne azon gondolkoznunk, hogy melyiknek a lángja csap fel magasabbra. A hívők tüzei ma Ameri­kától Kínáig és Alaskától a Fokföldig, végig az egész világon egy célért lobognak. Nem érünk rá vitatkozni, Ítélkezni, vagy veszekedni, hogy melyik lángra van nagyobb szükség. Csupán egy érdekel­het, hogy ki tartozik a hívők közé. Hinnünk kell — ma jobban, mint bármikor — a hívők közössé­gében és abban, hogy a hit győzedelmeskedni fog. Maradjon tehát a mi személyes ügyünk, hogy egy vagy két szín alatt áldozunk Istennek és áll­va, vagy térdet hajtva tisztelgünk az egyetlen Fény előtt. Legyünk egyszerűen csak emberek, hí­vők és magyarok! * Két lényeges különbséget látok 1848 magyar szabadságharca és mai küzdelmünk között. Az el­ső, hogy száztizenhat évvel ezelőtt fegyverrel a ke­zünkben harcoltunk az elnyomók ellen. Ma fegy­vertelenül védelmezzük a szabadságot és ennek a küzdelemnek mindennap vannak magyar vértanúi. A második különbség, hogy akkor magánosán vettük föl a harcot és egy Kossuthra volt szükség, hogy a költők jajszavát meg nem értő világ elé tárja a magyar fájdalmakat és az áldozatok szá­mát. Ma a világ szabadságszerető népei feszülten figyelik és számolják a mi kihullott vérünk csöpp­­jeit is, mert célunk közös és a minden eddiginél hatalmasabb ellenség mindnyájunk életére tör. Ezért hiszek a magyar nép mai fegyvertelen harcának sikerében. Minél kíméletlenebb az elnyo­más, minél több az áldozat és minél nagyobb lesz a mindennapok hangtalan hőseinek száma, annál magasabbra csap föl a hit lángja és annál bizonyo­sabb, hogy a szabadságszerető népek és emberek megtalálják egymás kezét. A többi pedig — test­véreim — az igazságtevő Isten dolga. Arany János: Juliska sírkövére. Midőn a roncsolt anyagon Diadalmas lelked megállt: S megnézve bátran a halált, Hittel, reménnyel gazdagon Indult nem földi utakon, Egy volt közös, szent vigaszunk: A LÉLEK ÉL: találkozunk! (1866) 3

Next

/
Thumbnails
Contents