Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

Tarlósi doktor kinyitotta a várószobába nyíló ajtót.

— Tessék bejönni!

Csontos elfogódottan nézett körül a rendelőben. A sok műszer, a nagy fehérség mindenütt, egy kicsit elfogulttá tette.

— Foglaljon helyet, Károly barátom, — mutatott egy egyenes hátú székre az orvos.

Csontos leült és térdére fektetett kezekkel várt. Az orvos cigarettát nyújtott Csontos felé, de az fejet rázott.

— Köszönöm, most nem.

Tarlósi rágyújtott.

— Veront beutaltam a közkórházba.

Csontos felsőteste kiegyenesedett a széken.

— Be? — kérdezte rekedten.

— Öthónapos. Nagyapa lesz, Csontos barátom, — mondta ki elszántan az orvos és arra várt, hogy Csontos felugrik a székről és nekiront. De nem ez történt.

A széken ülő ember arcáról leszaladt minden csepp vér s arcának színe nem sápadt, de szürkéskék lett. És csak ült a széken, irgalmatlan szorítással a mellében.

Az orvost nézte.

Ezt a rettenetes, kegyetlen valakit, aki hidegen és könyörtelenül beszél hozzá, de most már hiába, mert nincs a szavaknak semmi értelme. Süketen és vakon ül a széken.

Felső szája szélét felhúzta, mint a harapásra készülő kutya, de csak torz fintor lett szájának furcsa mozdulatából és nikotinos fogai újra eltűntek lassan összezáruló szájszélei mögött.

Az orvos megdöbbenve figyelte. Ilyet 35 éves prakszisa alatt még egyszer sem látott. Csontos arcszine újból változott. A szürke szin most sárgára fordult és homlokán ezüstös harmatcseppekben csillogni kezdett a hideg verejték.

Tarlósi melléje ugrott és a két vállánál fogva rázni kezdte.

— Ember! Térjen magához!

Csontos elernyedt s ha az orvos vissza nem tartja, lebukik a székről. De most már az orvos is orvos lett, egész leikéből. A fehér inget felszakitotta Csontos mellén. A gombok csak úgy röpködtek szana széjjel. Aztán ráhajolt a szívre. Vert. Halkan és fáradtan. Az orvos munkához látott, és pár perc múlva magához térítette az ájult embert.

Contos csodálkozva eszmélt.

— Folytatjuk —

Kovács Ferenc:

CSILAJ CSALI

Jött az este, barna koldus; Könnyesen jött és vakon, őszi zápor dobverése Peregett az ablakon.

Ki volt és honnét szedte nevét, azt soha a mi vidékünkön senki sem tudta.

A várost valamikor a Berettyó csavarogta öszsze-vissza, mig az okosok le nem szelték zubogó jó kedvét. Csatornát csináltak a vizei számára és az elhagyott medrében paprikát, paradicsomot, dinnyét, káposztát termeltek a bolgár kertészek.

Mindig érdekelt, hogy honnét kerültek ide ezek a bolgárok, de a végén kiderült, hogy ezek között egy sem volt bolgár. Kun-magyarok voltak az istenadták. Csak úgy mondták, hogy bolgár; mintahogy a piktor, vagy pék tálján volt, vagy a kereskedő zsidó.

A mi népünk bő fantáziával megáldott, pusztalakó, nyakas kálvinistának vallotta magát. Templomot épített az Istennek s hozzá a követ száz éveken át ökrökkel fuvarozta a Mátrából; de bele csak akkor ment, mikor az ó-év meghalt és az uj engedélyt kért a születésre. Ilyenkor megtelt az Öreg Gatyás, ahogy fehérre meszelt óriási tornya miatt hívták. Nyugodt, bamaképü fejedelmei az édes magyar rónának elözönlötték a sárga padokat. Szokásból a kalapba mormolták: Nobik Gábor kalapos. Mert ez volt a kalapba Írva. Fölzugott a “Tebenned bíztunk eleitől fogva” olyan erővel, hogy még a szemben levő városház tornya is beleremegett. A pap méltóságteljesen hömpölygette meséit az Ur Jézus Krisztusról.

Nem volt fontos, hogy mit mond, mert úgysem figyelt senki. Az öregek szundikáltak, az ezernyi diák fent a kóruson meg csak a libákat leste alul, ahogy a fehér csontfedelü csattos zsoltárt forgatták. A pap zúgott, hatalmas mellkasából a megszokott szólamokat kürtőivé világgá és egy volt a lényeg, hogy a nyelve ne botoljék. Meg kell adni, hogy a történelem nem ismer olyan választott papot, akinek a nyelve egyszer is botlott volna. Ezt a vénasszonyok szigorú eskü alatt vallják ma is arra mifelénk.

Ebben a városban élt Csilaj Csali és éltem én is. A fertály a Három Rózsa, Csengettyű kert és a Bocskoros kert közt lapult pár száz viskó já-24