Kárpát, 1965 (5. évfolyam, 2-7. szám)

1965-02-01 / 2-3. szám

ni megrendülve. — Azzal már egy katonatiszthez is férjhez mehet . . .

— Katonatiszthez? — kérdezte Ida kisasszony meglepetve.

Gondolkozott.

— Nem kell nekem katonatiszt — mondta azután.

— Az már gaucióra is elég — szólt Andriska néni álmodozva.

— Nem gaució az, hanem kaució — mondta Ida kisasszony kacagva.

— Gaucióra is elég — mondta Andriska néni makacsul. — Kapitánynak is. Én tudom . . . megboldogult férjem számvivő volt, mielőtt a járásbirósághoz került. Gaucióra is elég . . . Még marad is . . .

— Nem kell nekem kapitány — énekelte Ida kisasszony vidáman. — Hány óra, Andriska néni?

— Fél tizenegy.

— Jaj, de soká lesz még dél — mondta Ida kisasszony türelmetlenül.

Andriska néni fölkelt.

— Látja-e, lelkem, milyen jó, hogy nem ölte meg magát?

— Jó bizony, Andriska néni. Magának köszönhetem.

Összecsókolóztak, sírtak egy kicsit, Andriska néni .kiment a konyhába ebédet főzni, Ida kisaszszony pedig pakolni kezdett. Holnap átmegy Kunszállásra, a temetésre, azután sem marad itt, nem tanít többé, hanem . . .

A pakolással hamar készen lett; még tizenegy óra sem volt; leült, az ölébe tette a kezét és gondolkozott. Milyen furcsa: tegnap még meg akart halni és ma ... De lassan múlik az idő! Délnél előbb nem teljes a változás. Kint tizenegyet ütött a toronyóra és Ida kisasszony újra gondolkozni kezdett. Hetvenezer forint! Nagyon sok pénz; gaucióra is elég, mint Andriska néni mondja . . .

Ida kisasszony gondolkozott. Eszébe jutott Eger, ahol a preparandiába járt; Budapest, ahol két napot töltött már egyszer; eleinte türelmetlenül nézegetett az ablak felé, de azután nagyon elkomolyodott és türelmesen várt. Andriska néni később bejött hozzá, de ekkor már nem volt beszédes kedvében. Hallgatott és nagyon komolyan nézett maga elé.

Kint tizenkettőt ütött a toronyóra. Andriska néni diszkrét módon kiment a szobából és Ida kisasszony odaült az ablak mellé. Pár percet várt; azután lódobogás hallatszott és az alacsony árkon csakhamar átjött a szürke.

— Jónapot, Ida kisasszony.

— Jónapot, Jovanovics ur.

— Kapok-e virágot, Ida kisasszony?

— ősz van már, Jovanovics ur.

— De maga olyan, mint a rózsa, Ida kisaszszony.

Ida kisasszony nem válaszolt. Figyelmesen és komolyan nézte a tiszttartót.

— Mi újság, Ida kisasszony?

Ida kisasszonynak megdobbant a szive; megakadt a lélegzete; egy másodpercig várt a válaszszál, azután halkan felelte:

— Semmi . . . semmi, Jovanovics ur.

— No . . . csókolom a szép kezét, Ida kisaszszony.

— Isten vele, Jovanovics ur.

A szürke áthaladt az árkon, megint ügetésbe fogott és a ló és lovas hamarosan eltűnt. Ida kisasszony csendesen becsukta az ablakot és bement az ebédhez. Hallgatott. Andriska néni nem merte megkérdezni tőle, mi történt, csak szaporán pislogott és gyorsan és nagyokat nyelt. Hallgatva ettek és Ida kisasszony makacsul lenézett a tányérjára. Végre felemelte a fejét és halkan igy szólt:

— Igaza van, Andriska néni: pirosodik az orra és nem is olyan szép a lovon sem.

aaiiiHniiiimHaiiiniiHMHMiiiiBisiHiiiiiiiMinmiMi

Wilhelm Waldeyer (1836—1922), a hírneves német sebészprofesszor, hosszú időn keresztül elnöke volt a berlini Tudományos Akadémiának. Egy alkalommal felkereste őt Bielfild báró csillagász, aki be szeretett volna jutni az akadémikusok közé. Legfőbb jogcíme, melynek alapján megválasztását el akarta érni, az volt, hogy felfedezett egy üstököst, mely állítása szerint három és fél év múlva érinteni fogja a Földet, mikor is planétánk teljesen elpusztul. Waldeyer, aki szellemes ember volt, kedélyesen kérdezte Bielfildtől:

— Ha ez a nagy kataklizma három és fél év alatt bekövetkezik, miért akar ily rövid időre halhatatlan lenni?

❖

Memnon (Kr. e. III. század), Dareios perzsa király hadvezére, hallván, hogy egyik katonája gyalázóan beszél ellenségükről, Nagy Sándor makedón királyról, igy szólt hozzá:

— Nem azért vettelek zsoldomba, hogy ezt a fejedelmet gyalázd, hanem azért, hogy harcolj ellene.

17