Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
potát, előre megy, István utána s lépdelnek a köz száraz homokján, a magas jegenye-akácok szükes déii árnyékában a tanya felé. Otthon az asszonyt a kút mellett találja az ingadozó léptekkel érkeze István, a mint a tűzhely edényeit rakja a vizes dézsába. A részeg István szeretettel néz végig dolgos élete párján és ellágyulva mondja: — Oda maradtam ... Haragszol ugy-e Viktor? Azt mondja Viktor: — Bizony kár volt a sok szép jó ételért. Azt mondja István: — Sajnálom is már nagyon . .. Mög a sok pénzt, a mit a borért elfizettem. Erre bünbánattal lehajtja fejét. A nap végigfekszik arany hullámaival a földeken s gyenge szellő szaladgál a fiatal akácok alatt. István még egyszer szól: — Nagyon sajnálom. Viktor csendesen törölgeti kötényével a kút kávája sarkát. Aztán mentegetőzve rántja föl a vállait és szelíd hangon védi Devecseri Istvánt Devecseri István vádja ellenében: — Azért nem köl olyan nagyon évődni... Ha rágyütt kend az izire. * * * “A NYELV MA NÉKTEK VÉGSŐ MENEDÉKTEK” Irta: Flórián Tibor Emigrációs életünkben ritkán ünnepelünk. Úgynevezett ünnepi összejöveteleinken meghallgatunk egykét szónokot és egy zenekar eljátssza nekünk uj és régi hazánk himnuszát. Csupán szomorú évfordulókat ülünk ilyenkor, de nem ünnepelünk. A mi ünnepünk még messze van! Emlékezünk és biztatást hallunk a várakozásra. A fájdalom közös fürdőjében gyógyitgatjuk sebeinket. Szép szavak köntösébe öltöztetjük néhány órára fájó lelkünket. De a szavak köpenye lehull rólunk. Újra a hideg éjszakába lépünk és visszatérünk egy házba, melyet csak egy hazulról megmentett fénykép, egy feszület, valamilyen drága emlék tesz otthonunkká. Mint a magyar fa szétszórt levelei, bármelyik égtáj felé sodort sorsunk, gazdag, vagy szegény országba, barátságos, vagy zárkozott nemzetek közé, egyedülvalóságunkat, hontalanságunkat egyformán magunkkal hordozzuk. Bányában, gyárban, íróasztal mellett, az idegen földre hajolva egyformán súlyos az emigráció keresztje és a távoli, szenvedő Ország képe kisér szüntelenül. Bármerre járunk, egyedül vagyunk mindenütt és vándorlásaink országutján egyetlen utitársunk, hűséges barátunk: a magyar könyv. Az emigráció magyar. könyve, mely nemcsak a multat és a jelent vetiti elénk, hanem az eljövendő életnek, az ígéret földjének is egy részletét. Ezekben a könyvekben él és épül a szellemi Magyarország. Amikor ezekhez menekülünk, hazatérünk. Aki az emigrációban könyvet ir, a Hazát őrzi a csüggedő lelkekben, menti az anyanyelvet és országot épít. Országot, melynek meg kell születnie, ha az idők beteljesednek. Az irók ma sokkal inkább, mint bármikor: országépitők. S a könyvek: a lelki, a szellemi Magyarország, úgy, ahogy beteljesülést váró vágyaink látják. Reményik Sándornak, az erdélyi költőnek verse ma sokkal időszerűbb tanács — mint bármikor — írónak, költőnek, olvasónak egyaránt: “Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek .. .” Ezért ünnepe az emigrációnak, ha magyar könyv jelenik meg. Magyar szó, magyar írás, mely táplálja a gyökerétől elvágott, talajából kiszakított anyanyelvet és a Hazához való ragaszkodásnak idegen világok viharában sorvadó érzéseit. Ezért süllyeszti íróasztala mélyére boncoló kését a kritikus. Fél, hogy a burjánzó dudva irtása közben meg ne sértse egy zsendülő, nemes élet finom hajszálgyökereit. Ezért jelennek meg — ritka kivétellel — kritikák helyett ismertetések, hogy el ne riasszák az írástól a fiatalokat, vagy azokat, akik csak az emigrációban jegyezték el magukat a tollal. A zsenge hajtás: az emigrációs irodalom sarjadjon, nőjjön, terebélyesedjék. Uj leveleket, uj ágakat hajtson. Jöjjenek a fiatalok, akik velünk menetelnek és helyünkre állnak, ha kidőltünk a sorból. Erőteljes, uj nemzedék nőjjön fel mellénk. Nemzedék, amelynek gyökérszálai még a Hazába nyúlnak és uj földön szerzett élményei mögött — ha ködösen is — feltűnik még az otthoni táj, a magyar föld vonzása, varázsa. Milyen magtalan, örömtelen család lennénk: néhány iró és költő az emigrációban, ha nem nőnének, ha nem jönnének egyre a fiatalok. De jönnek és Ausztráliától az amerikai kontinensig eleven élet támad mindenütt. Vigyázzunk, hogy ez a zengő élet magyar legyen és magyar maradjon mindenütt! Ne dicsőítsük túlságosan a világot — Hazánk rovására. Emberek legyünk, becsületes polgárai az uj földnek, fönntartói az uj háznak, templomnak, védelmezői az uj országnak. De vigyázzunk gyökereinkre, a lelkűnkben élő Szülőföldre! Alakítsuk ki, rajzoljuk meg egyre tisztább körvonalakkal az emigráció írói és költői magatartását. A tervszerű küzdelem módjait és lehetőségeit a magyar-35
