Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
A pesti főúri kaszinó bálrendezősége 1839-ben három bál tartását határozta el. Ebben az időben gróf Széchenyi István volt az ország legtekintélyesebb, legnépszerűbb nagyembere. Az első bálon ő is megjelent feleségével, gróf Szeilern Creszcenciával együtt. Ott volt a magyar főúri világ csaknem teljes számmal. A bál nagy esemény volt. Ragyogó pompa uralkodott a fényesen kivilágított termekben. Szebbnél-szebb aszszonyok, leányok körül a délceg fiatal mágnás-ifjak: de volt néhány kiválogatott fővárosi jurátus is, amolyan elegáns, a főúri társaságokba is befogadott fiatalember, akikről tudták, hogy kitűnő táncosok. Volt ezeknek keletjük akkor is. Gróf Széchenyi Istvánná volt a társaság ünnepelt központja. Ragyogó ékszerek sugároztak róla, de előkelő, finom szépsége és csodásán kedves modora még jobban hatottak. Főurak és mágnáshölgyek sorakoztak körülötte; sorjában hódoltak előtte a neki bemutatott mágnáskisasszonyok. Fejedelmi alakja uralkodott a fényes társaságban is. A bált egyik grófkisasszonnyal gróf Almássy Móric nyitotta meg. És azután járták a szokásos idegen táncokat egészen a szünóráig. A szünóra alatt gróf Széchenyi István a középső nagy csillár alatt állott. Nagy társaság vette körül. Mindenki kedveskedni igyekezett a hires embernek. Egyik idősebb mágnásismerőse áradozni kezdett előtte arról, hogy milyen gyönyörű a bál, milyen szép a fiatalság s hogy micsoda nagyszerű tánc is a francia négyes. Széchenyi szótlanul hallgatta egy darabig; egyszerre odafordult a körülötte álló társasághoz és különös élességgel mondotta: — Hát szép, szép, hanem, uraim, előttem különös dolog, hogy itt szebbnél szebb idegen táncokat járnak, de a legszebbet, a mi magyar táncunkat nem. Hát miért nem? Egy fiatal mágnás felelt neki: — Nincs a “Tanzordnung”-ban, kegyelmes uram. Széchenyi összevonta sürü szemöldökeit, keményen nézett rá a fiatal urra. — Épp az a hiba — mondotta. — Nem értem, miért ne lehetne benne? A nagy Széchenyi szavai alig hangzottak el, már vitték azok hírét a galoppinek egyik teremből a másikba, egyik csoporttól a másikhoz. Hamarosan Széchenyi megjegyzéséről suttogtak s beszéltek mindenütt. Úgy hatott mint valami nagy szenzáció. A legtöbben fejüket csóválták. Micsoda különös kívánság! — mondogatták. — Már hogyan képzelhető magyar tánc úri bálon, hiszen alig vannak, akik tudják? Valamelyik mágnás meg is mondta ezt Széchenyinek. — Én nem a magyar szólót értem, hát persze, hogy ez nem bálokba való; hanem azt a gyönyörű, kedélyes táncot, melyet a mi népünk odakünn a falukon táncol. Ha itt az imént 40 pár négyest táncolt, ez a 40 pár táncolhatná a magyart is. Valami kínos csönd támadt körülötte; az emberek álmélkodtak és elmélkedtek. Széchenyi szakította félbe a csöndet. — Ugyan, uraim, nem ismernek a társaságban valakit, aki a magyar táncot eljárná itt, a szünet alatt? — Orczy Pista! —- kiáltotta valaki. És már tizen is futottak, hogy fölkeressék báró Orczy Pistát. Hamar meg is találták. Hozták Széchenyi elé. — íme, kegyelmes uram, Orczy Pista — mondotta a bemutatója — nagyszerűen tudja a gyöngyösi kapáslegények táncát. — Ez kell nekem — mondta vidáman Széchenyi. — Hallom, uröcsém, hogy maga tudja a magyar táncot — szólította meg az előtte zavartan álló fiatalembert. — Én csak a gyöngyösi kapáslegények táncát tudom — mondta szerényen. — Hát éppen ezt óhajtom én. Nem lenne szive? bemutatni? — Igen szívesen, de ahhoz zene is kell. A karzaton ülő zenekar nem tudott semmiféle magyar muzsikát, de egyik feketeszakállu hegedűs azt felelte a tudakozóknak, hogy ő tud egy Biharit. No hát ez pompás. El is kezdte, de olyan cudarul kisérte a többi, hogy ezen nem lehetett táncolni. A szakállas hegedűs erre magyarázgatni kezdte társainak, hogy melyik hangnemből kisérjék s pár perc múlva a zenekar el is játszotta Martinovics nótáját. A második próbánál bár ment is a dolog. Orczy Pista jelentette Széchenyinek: — Most már megpróbálhatom. Széchenyi maga rendezkedett, hogy a teremben üres kör alakuljon. Felhangzott a muzsika — még pedig tűrhetően. Orczy Pista középmagasságu, jótermetü, könnyű testalkatú, szép ábrázatu fiatalember volt. Kiállott a kör közepére, ott kezdett bokázni, azután a kör szélét járta körül; tánca hü képe volt a falusi legények táncának, de nobilisabb, elegáns modorban. Széchenyi szótlanul, de észrevehető gyönyörködéssel nézte. Mikor Orczy bevégezte a táncot, zajos taps zúgott fel, maga Széchenyi is tapsolt, s azután odaintette magához a fiatalembert. — Kedves uröcsém — mondotta neki, ■— ha már megtette nekem ezt a szívességet, tegye meg azt is, válasszon magának egy táncosnőt, s azzal együtt mutassa be a magyar táncot. A fiatalember kisietett s a szomszédos társalgóból, édesanyja mellől kihozta húgát, Orczy Elize baronesszet, egy gyönyörű fiatal hajadont, igazi magyar szépséget. Hozzáillő táncosnő volt. Finom ízléssel, elegánsan járták ott a terem közepén az üres körben, hol andalogva, hol meg frissen, mókázva. Végezetül a fiú elkapta a leányt, jól megforgatta, s azután harsány tapsok közt vezette vissza a helyére. 30