Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
fejjel és az asztalra szegzett tekintettel. Az öreg doktor odalépett az ágy mellé. A jegyző hadarva kérdezte: — Kijelenti-e ön, Funták Pál, hogy az itt jelenlevő ... A kérdés az volt, kijelenti-e Funták Pál, hogy az itt jelenlevő Rozvány Borbálát feleségül akarja venni. Az ágy felől egy nagyon halk, egy suttogó, egy alig hallható igen hallatszott. A jegyző gyorsan, rémülten fordult az asszonyhoz: — Kijelenti-e ön ... Az asszony értelmetlenül, kábultan elmondta a maga igenjét. A jegyző hadart még valamit, aztán fölállott. Az öreg doktor odalépett hozzá: — Köszönöm — mondta halkan. — Ti most menjetek ki. Mi megpróbálunk még mindent. .. A jegyző menekült. Az asszony lélek nélkül kituszkoltatta magát. A szobában ismét csak a két doktor maradt. Az öreg doktor leült. A fiatal nem tudott ülni, remegve és idegesen állott be egy sarokba. A szoba csendes volt és sötét. A percek ismét úgy teltek, mintha órák lettek volna. A fiatal nem bírta. .— Nem bírom — mondta. — Megyek. Az öreg intett neki. A fiatal kilopózott. Az öreg ült a helyén és a hűvös, csendes félhomályban mozdulatlanul nézte a halottat. Félóra hosszat ült szemben a halottal: legalább ennyi idő kellett; félóra múlva fölállott. Kiment a másik szobába. — Meghalt -—■ mondta csendesen. Az asszony ajkán fölszabadult, hangos zokogás tört ki; az öreg doktor néhány szót mondott még neki, megsimogatta, azután kifelé indult. Lassan kiment az udvarra; az udvar és a kert fürdött a vakitó szeptemberi napfényben. Délután három óra volt. Szatmári A NAGY SZÉCHENYI ÉS A CSÁRDÁS Egykorú följegyzéseim nyomán úgy irom meg a csárdás szalonképessé válásának históriáját, ahogy nekem annakidején Eötvös Károly elmondotta. A múlt század harmincas éveiben az úri szalonokban még ismeretlen volt a magyar néptánc, melynek akkoriban még nem is csárdás volt a neve. Néptánc volt, mert csak faluban a parasztság járta a maga mulatságaiban. Az úri rendnél kizárólag idegen táncok voltak divatban: a polonaise, gavotte, menuette, russische quadrile, eccossaise, galopp, mazur; később a cotillon, francia négyes, meg a polka. Megesett néha, hogy úri bálokon a “Raststunde” (szünet) alatt valamelyik előkelő, jótáncos fiatalember kiugratott a terem közepére és eljárta a magyar szólót. Gyönyörű tánc volt, de nagyon tudni kellett, mert különben groteszk produkcióvá vált. A vidéki úri mulatságokon nagyritkán előfordult, hogy akadt 3-4 pár is, mely eljárta párosán a magyar táncot. Az ilyen esetekről azután beszéltek a szomszéd vármegyékben is. Korántsem volt ez a későbbi csárdás, hanem az az enyelgő táncos kergetőzés, melynél a hajadon a muzsika ütemére hol durcásan, hol meg pajkos raffináltsággal kerülgette délceg párját, aki azután hirtelen elkapta, derékon fogta és jól megforgatta. Igazán akceptált körtánccá csak 1839 farsangján vált Pesten az úri kaszinóban, s innen gyorsan terjedt és lett divatossá. Ez pedig egyenesen a nagy Széchenyi érdeme volt. A magyar szólótáncot a színészek tartották fenn. A vidéki városokban ők tanították erre a táncra fiatal tanulóikat. A legismertebb és legjelentősebb ilyen szinésztánctanitó az öreg Szőllősy volt, aki később ott is hagyta a színpadot és hivatásos táncmesterré lett. Jobban kifizette ez magát akkor, mint a színpad. A zempléni főjegyző fényes házibáljának nagy hire lett az 1827-iki farsangon. Ezen a nevezetes bálon a díszes társaság általános kívánságára Kandó Kálmán sárospataki jurátus, méltóságos Kandó Gábor egykori insurrekcionális óbester és cs. kir. kamarás fia járta el a szünóra alatt a látványosságszámba ment magyar szólót. Harsogó tapssal fogadták. A fiatal Kandó édesanyja erre kézenfogva odavezette leányát, Kandó Zsuzsikát fiához: No csak forgasd meg, úgy, amint odahaza szoktátok -—• mondotta. A hires ungvári Tyutyu cigányprímás bandája újra rázendített egy kurucos magyar nótára s a fiatal Kandó testvérek eljárták a magyar párostáncot. Olyan hire ment ennek, mint valami nagy eseménynek. A későbbi esztendők farsangjai alatt már a dabasi, abonyi, meg az itt-ott rendezett kaszinói bálokon is feltünedeztek a magyar szólótáncosok, persze, csak a szünórák alatt. A harmincas esztendők végén már szinte mint országos hírességekről beszéltek Szeless Józsefről, Batta Józsefről, meg Jalsociczkyról, mint olyan előkelő fiatalemberekről, akik hősei a magyar táncnak. Pesten még nyoma se volt az 1839-iki esztendőig. Magyar muzsikát is csak legföljebb a Zrínyiben, meg a Két pisztolyban lehetett hallani; ide pedig nem jártak az úri rendek, még kevésbbé az úri dámák. Az úri mulatságokon csak német és cseh zenekarok játszották az idegen táncmuzsikát, persze kottából. Abban az időben az úri társaság, a fényes úri házimulatságokon kívül, főképp a Széchenyi István által alapított úri kaszinóban rendezett “Streichquartettek"-nél (vonósnégyes), meg a farsang idején a csütörtöki napokon tartott kaszinói bálokon jött össze. 28
