Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-07-01 / 1. szám
azzal, hogy azt tanácsolja Gézának, szoktassa népét a munkáakadálya sem volt, hogy a messze földön hires szépségű Sarolta és a fejedelem fia összeházasodjanak. Sarolta fejedelemasszony lett. Aki első volt az országban, mint leány, az összes asszonyok között is a legelső lett. De méltó is volt erre a tisztségre. Ha volt valaki, aki érdemes volt arra, hogy fejedelmi székben üljön, akkor Sarolta volt az. Szépsége, okossága, bátorsága, büszkesége fényt adott a trónnak, amelybe jutott. Mert igazi asszonyként, igazi feleségként állott Géza mellett, hogy tanácsaival segítsen neki a nemzetvezetés nagy munkájában. S Gézának el is kellett a jó tanács. Géza fejedelem uralkodásának ideje a magyarság történetének egyik legválságosabb pillanata. A nemzet válaszúton állt. Szinte határuton a lét és nemlét között. Mert amikor Árpád vezetésével megszerezték ezt a földet, amikor birtokba vették földjét, vizét, legelőit, tulajdonképpen nem történt meg még i letelepülés. A törzsek számára kijelölték az őket megillető helyeket, de a nemzet fiatalsága a honszerzés munkája után dologtálán maradt. A vadászat, állattartás nem köti le sem teljes idejüket, sem pedig kedvüket. Harcra vágynak, uj csatározásokra. Külföldre portyáznak, tehát becsapnak, rabolva, fosztogatva a szomszédos területekre. Bekószálják egész Európát és félelmetessé teszik a magyar nevet. Hetven évig tart ez a kalandozási, portyázgatási idő. Hetven évig tűrik a körülötte lakó népek ezt a rablóhadjáratot, aztán itt is, ott is erőre kapnak és a támadásokat visszaverik, a magyar csapatokat megszalasszák. Már nem olyan hires a magyar, mint annak előtte volt. Veszteségek és vereségek hire járja be az országot és egymásután számol be a hir Bulcsúnak és öccsének, Lehelnek tragikus haláláról. A nemzet megdöbbenve hallja a szokatlan híreket. A kudarcok és kudarcok megkötik a harcba indulók kedvét. A portyázások útja el van vágva és a magyarság az uj haza határai között kénytelen megmaradni. És ez a kor Géza fejedelem kora. Csak két lehetőség áll előtte. Vagy folytatni elődei tetteit és kikényszeríteni a győzelmet bármi áron. Vagy felhagyni a csatározásokkal és szomszédos népekhez hasonlóan békés, földhözkötött munkába kezdeni. A nemzet fiatalsága és bizonyára Géza maga is az előbbit kivánta volna. Az utóbbi évek veszteségei azonban óvatossá teszik. Belátja, hogyha támadna és támadása nem járna a kellő sikerrel, csak a körülötte lévő, haderőben megerősödött népet ingerelné s előidézné azt, hogy a zaklatott földek lakói a támadásra támadással feleljenek. És itt avatkozik bele Sarolta a magyar történelembe. A keresztény, Bizáncot megjárt Gyula leányának tisztán kell látnia a helyzetet. Apjának Bizáncról elmondott meséi, a görög nép szokásairól, az egyes népek foglalkozásairól hallott elbeszélései lehetetlen, hogy hatástalanul maradtak volna Saroltára. Gyulának és Hierotheus barátnak tanítása most érlelte csak meg igazán a gyümölcsét. Mert Sarolta csak azt a tanácsot adhatta Gézának, hogy szoktassa békés munkára a nemzetet. Sokat forgolódott a szlávok között. Azok szerették őt és valószínűség szerint meséltek neki régi szokásaikról, életmódjukról, sőt králjaikról is, akik vitézek, bátrak, nagyok voltak, s akikre rend és rangra való tekintet nélkül mind fel kellett, hogy nézzenek az alattvalók. Sarolta tehát nem elégszik meg — Úgy szagolom, farkas koma, hogy itt csöröge-fánk van elásva. Ez ám csak az igazi jó borkorcsolya. A farkas csak hagyta, hogy keresse a csöröge-fánkot, ő meg ivott tovább. Aztán ismét elkezdett táncolni, s hívta róka komát, hogy táncoljon ő is. Eleget csendesítette a róka, hogy ne táncoljon, ne ordítson, mert még meghallják a vendégek, s bizony csúfot látnak, de a farkassal nem lehetett bírni. Táncolt, dajnált, kurjangatott. Verte öszsze a bokáját s a tenyerét. Nagyokat rikkantott : — Nye, kedvem, nye! Hanem a ravasz róka koma mindegyre kifordult a keze közül, s ásta tovább a lyukat Amikor aztán kész volt a lyukkal, ő is táncolni kezdett egész kedvéből. Nagyokat kurjangatott, még a farkasnál is nagyobbakat. No, meg is hallották bent a lakodalmas népek. Kérdik egymástól: — Ugyan, ki ordítozhat odakünn ? Az egyik egyet mond, a másik mást mond. Egyszer aztán mind azt mondják, hogy az csak farkas lehet, ilyen-olyan teremtette. Gyerünk, táncoltassuk meg! Felfegyverkeznek, ki baltára, ki puskára, ki kétágú vasvillára. Kinyitják a kamara ajtaját. Hát csakugyan ott van a farkas, még mindig táncol, ordít veszettül. Uccu! kisurran a róka a lyukon, bújik utána a farkas is, de már az nem fért ki a lyukon Supp, supp! ütötték-verték, ahogy csak győzték. Aztán egyet gondolt farkas koma, mégis csak visszahőkölt a lyuktól, s kiszaladt az ajtón. Ezalatt a róka már messzi járt a falutól, s amint ment, mendegélt az úton, egyszer viszszapillant s látja, hogy jön egy szekér utána, s az színig tele van hallal. Fogja magát s lefekszik az út közepén, behunyja a szemét, kinyújtózkodik, mintha meg volna dögölve* Odaér a kocsi, látja a gazdája a döglött rókát szépen felveszi, s feldobja a kocsi tetejébe. Egyéb sem kellett a rókának. Amig az ember szép csendesen ment, mendegélt az ökrök mellett, nekiesett a halaknak. Jó lagzit csapott, s még egy csomó halat ölbe kapott. Azzal leugrott a kocsiról, s más irányban elküldött. ‘ ! Még egy jó hajitásnyira sem ment, hát jött szembe vele a farkas letört derékkal, szó mmui pofával. — No, róka koma, te beadál nekem! — Mit, még te beszélsz — pattogott a róka — nem mondtam, hogy ne ordíts annyit ? — Igaz, igaz. — mondta a farkas. Kibékültek, megint nagy barátságot kötöttek, s mentek tovább. 49
