Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

A görög császárvárosban kitüntető szívességgel fogadták az ifjú kezeseket. Kedvükben jártak, ajándékokkal halmozták el és olyan pompával vették őket körül, amilyen pompát és kényelmet még otthoni, roppant gazdagságukban sem tudtak volna maguknak megteremteni. A kitüntető szívességnek, megtisztelő bánásmódnak rejtett okai voltak. A császárnak és udvarának nagy terve volt a messziről idejött magyar ifjakkal. Tudták róluk, hogy a legszámottevőbbek közül valók s hogy egykor, apjuk halála után ő utánuk fog indulni a nemzet. Azon igyekeztek tehát, hogy megkedveltessék velük a városi életet, a görög embereket és a kereszténységet. Kettős céljuk volt ezzel. Azt gondolták, ha hozzászoktatják őket a görög császári udvarban divó szokásokhoz, ha megszeliditik erkölcseiket, az ifjú pogányok barátságát is megnyerik. S akkor, ennek a barátságnak birtokában, országaikat a jövőben is megvédhetik a magyarok támadásaitól. Ugyanakkor azonban a keresztény tanítással is megismertették őket, mert azt remélték, hogy maguk is kereszténnyé válva, házuknépét is áttéritik majd Krisztus hitére s igy utat nyitnak a magyarok között э kereszténységnek.

Igyekezetük, tanításuk eredménnyel járt. Gyula is, Bulcsu is alkalmazkodott környezetéhez és mikor 950-et írtak Krisztus születése után Bulcsu is, Gyula is felvették a keresztény hitet.

Aztán letelt a kezességi idő és a fiatal magyar urak jó barátságban váltak el görög barátaiktól, hogy nekiinduljanak a Magyarország felé vezető hosszú, hosszú útnak. Gyula kísérőt is vitt magával az útra. Kísérője egy nagytudásu, szentéletü pap volt, Hierotheus, akit Turkia püspökeként is emlegettek. A görögök pedig azzal a szent meggyőződéssel bocsátották őket útnak, hogy törekvéseik nem lesznek eredménytelenek s a szilaj magyar kezesek, visszatérve szülőföldükre, ha majd egyszer vezetőállásba kerülnek, vendégbarátaik területeit és vagyonát meg fogják kímélni.

Bulcsúban azonban erősen csalódniok kellett. Alighogy letelepedett a hazai földön, azzá lett megint, aki annakelőtte volt. Bár Bizáncban felvette a keresztény vallást, hazatérve teljesen mellőzte annak tanításait és ugyanolyan pogánymódra élt és áldozott isteneinek, mint megannyi őse. Szilajsága, mely Bizáncban látszólag megenyhült, kiújult ismét és hirtelen haragja, vad erőszakossága példabeszéddé vált. Kíméletet nem ismerő, szívós, kitartó, de fékezhetetlen hadvezér lett, akit kortársai és az utódok vérengzései miatt csak Vérbulcsunak neveztek. A vendégbarátságot sem tartotta tiszteletben, mert amikor a legelső alkalom nyílott rá, portyázva becsapott görög területre is.

Nem igy tett Gyula. Ha keresztény volt a császári udvarban, keresztény maradt Erdőeleje földjén is. Pedig de nagy szó volt ez akkor! Hisz Erdély vajdája a leghatalmasabb volt a leghatalmasabbak között. Olyan földterület korlátlan hatalmú ura volt, amilyennel csak a mesékben találkozhatunk, vagy milyennel csak a kiskirályok rendelkezhetnek. Birodalma kiterjedt a Torda-Aranyos, a Maros, a Szamos vidékére, el egészen a besenyők-lakta területekig. S ezen a végtelen távolságú földön egyedül ő parancsolt és rendelkezett. Nagy dolog volt tehát, hogy az ilyen hatalmas, gazdag, s ilyen vezetőállásban lévő nagyur a pogány honfitársai között Krisztusnak hódolt. Ettől a keresztény apától származott Sarolta. Kereszpánszláv politika ellensúlyozója és az európai egyensúly fenntartója volt, az I. világháború után ezt a Monarchiát és vele a Kárpátmedencét részeire bontották fel (1920). Az ezer éven át fenntartott egyensúly megszűnt és a II. világháború után az egész középeurópai térség a világhatalommá erősödött Szovjetunió birtokába került.

A magyarság 1956-ban megkísérelte a lehetetlent, s ha a szabad világ nem hagyja sorsára, ma szabad egész Kelet- és Dél- Európa.

Európa békéjének és szabadságának alapfeltétele az európai egyensúly létrehozatala, ami csak a Kárpátmedence szabadságának és egységének helyre állításával lehetséges.

A FARKAS ÉS A RÓKA

Réges-régen a farkas meg a róka nagy, erős barátságban s komaságban voltak. Erdőn-mezőn együtt jártak, egymást el nem hagyták.

No, ha együtt jártak, egyszer együtt is estek bele egy verembe. Orgonáltak, ordítoztak szegények, de senki lélek nem jött arrafelé. Nap nap után, éjszaka éjszaka után múlt. Majd megvesztek a nagy éhségben, mert sehogy sem tudtak kiszabadulni.

Egyszer egyet gondol róka koma s mondja a farkasnak:

— Valamit mondok, farkas koma.

— Mit, róka koma ?

— Azt, hogy állj fel a két hátsó lábadra, hadd lám, milyen magas vagy. Én azt hiszem — mondja a ravasz róka —, hogy magasabb vagy te a medvénél is, de még az oroszlánnál is.

Tetszett a farkasnak ez a hízelkedő beszéd felállott a két hátulsó lábára, jól kinyujtozkodott, hogy minden csontja ropogott belé. Azt mondja neki a róka:

— Ejnye, farkas komám, mi jutott eszembe. Kimegyek a veremből, s kihúzlak téged is.

— Róka koma, ne bolondozz, mert nyakon váglak — mondja a farkas. — Már hogy tudnál innen kimenni ?

— Hát jól van! Csak engedd meg, hogy a válladra álljak. Ha nem is tudok kimenni, legalább megnézem, hogy milyen idő van oda künn.

Jól van, a farkas megengedi, hogy csak álljon a vállára a róka.

Hiszen a róka komának sem kellett több.

47