Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

negyedik napon a gyerek vizet kért. Jánosnak alig volt már jártányi ereje, de hozott neki.

Még öt napig bírta. Akkor hajnalban a gyerek meghalt. A tizedik napja nem evett János s reggel, amikor megindult az utcán, az emberek csodálkozva fordultak meg utána.

— Hát ezt mi lelte? Ősz embör lőtt éccörre.

Egy asszony ámulva jegyezte meg:

— Nézzék csak kigyelmedék, nem is sántít.

János csakugyan délcegen ment. A derekát kiegyenesítette s a lábait csapkodva rakta egymás elé. A Piac térre érve, vad dalba kezdett. Ősz fürtjeit lobogtatta a szél s szemeiben különös láng lobogott.

Amikor a templom elé ért, megállt, aztán belépett a boltíves ajtón. Az Ur asztaláig ment s ott a koporsót,

a kis papirdobozt, amiben a tönk, a gyerek teteme pihent, letette a piros bársony asztalterítőre.

Aztán hátrakerült és ment föl egyenesen a toronyba.

Amikor fölért és megállóit a haranglábak között és eltekintett a város fölött, alakja megnőtt, nagy, aszott teste megvonaglott, örvény nyílt meg hirtelen előtte, ebben a pillanatban látott, érzett, hallott, kigyult benne az értelem és a lélek világossága és széttárta karjait:

— Anyám! —- hagyta el a bömbölő ordítás, az első öntudatlan emberi szó ajkait.

A következő percben belekapott a harangkötélbe.

A nagy harang megkondult.

Hanem János ezt már nem hallotta.

Dernői Kocsis László:

MARI HAZATÉR, DE NEM EGYEDÜL...

Az öregasszony bizonykodott:

— Ha én mondom, fiacskám, esküdhet rá, hogy megvan a krajcár. Én minden este a balkezembe veszem a 16 fillért a szakaszjegyre. Mikor felszálltam a villamosra, megvolt. Most is meg kell lenni, biztosan begurult a pad alá. Keresd meg, fiam.

A kalauz tisztelettel nézte a nénit, meg a markában levő 14 fillért, azután lehajolt a pad alá, kereste a krajcárt.

Késő este volt, majdnem éjfél. A színházi népek már hazamentek, az éjféli mozisok még benn ültek a fehér vásznak alatt. Hideg volt, a nagykörút elcsendesedett. A villamoskocsi vezetője békésen dudorászott a kis bajsza alatt, a kalauz kereste a krajcárt, a néni elégedetten szemlélte.

A kocsi túlsó sarkában hárman ültek. Egy nagybajuszos, acélból-vasból faragott magyar, panyókára vetett munkáskabáttal, pullover feszült a mellén, zsíros fekete kalap tetézte be a fejét, vastag görcsös vadalmafabotot tartott a kezében, arra támaszkodott még ültében is. Vele szemben szótlan tisztelettel ült a fiatalasszony, az asszony ölében pólyában a gyerek. A gyermeknek szemmelláthatóan tetszett a magyar nagy bajusza, görcsös botja és a zsíros kalapja is.

— Eü ... öü ... eö ...

A gyerek elgügyögte azt a rendkívül változatos műsort, amit párhetes korára megtanult. A nagy bajusz alatt megnyílt a férfi szája, csucsoritott, utánozta a gyereket:

— Eö ... öü ...

Az asszony megszólalt. Majdnem suttogott, de az üres villamos csendjét csak a kalauz kaparászása zavarta és néha-néha motyogott valamit az öregasszony — minden szót hallani lehetett.

■— Kutya rossz dolog volt, Jani.

— Gondóhattad vóna, hogy gyövök ...

— Én gondótam is — okoskodik az asszony, — mer rettentően bizakodtam benned, de a madám azt mondta, hogy a férfi mind gazember.

— Nono!

Az asszony megijedt.

— Nem én mondtam. A madám. Hogy a férfi mind aszongya a nőnek, hogy majd gondját viseli, de a századik se gondol az asszony szenvedésire. Én csak mondtam, hogy az én Janim lesz a századik, de a madám csak máma hitte el, mikor mutattam neki a leveledet.

Elcsendesedtek. A férfi az apróság kezét babrálta, kerekecske — gombocskázott a piros, friss tenyerében.

— Megvan minden írás? — kérdezte az asszony.

— Meg.

A menyecske tenger boldogsággal csattanósat csókolt a gyerek képébe.

— Itt a gyerek édesapája! Itt a gyerek édesapája...

A kalauz megtalálta az öregasszony krajcárját, a néni kiszállóban volt. Útközben megállt a gyerek előtt, bizalmaskodva megsimogatta az arcát.

— Fiatal házasok, lelkem?

Az asszony nyelt egyet, a férfiban elakadt a szó, de hamar visszatért a léleknyugalma.

— Azok, nagysága! Megyünk haza a gyerekkel... Igaz-e, Mari?

A férfi megemelte a kalapját, megígérte a vigyázást, azután visszatért a gyerekhez. Grimaszt csinált, félárbócra eresztette a bajuszát, majd felemelte félemeletre. A kalap egyik szélit lerántotta, a másik szélit felrántotta. Zsiványmorcosan nézett, azután meg szétáradt az arcán a mosolygás. A botot megsuhogtatta, de itt sírásra szaladt a gyerek csodálkozó apró szája, a produkció hirtelen visszafordult a grimaszkodáshoz.

31