Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-12-01 / 5. szám

Csermely Gyula:

A VADMACSKA

Rás-Ullah ibn Szaid alig huszonkét éves fiatalember volt, amikor a medinai Abu-Káleb mecset imám ja lett. Nem előkelő származása juttatta oly fiatalon az álláshoz, mert anyja — atyja már régebben meghalt — egyszerű kis iparosember leánya volt, nem is vagyona segítette az állásba, mert Rás-Ullah atyja csak egy házikót hagyott örökül a fiára. A protekció nem dolgozott, hogy idősebbeket megelőzve, ő kapjon állást mint imám, csak az általános elismerés egyengette neki az utat. A medreszének legkiválóbb szoftája volt, mesterei mindenütt dicsérték, kitűnő szónok is volt és erkölcsös életű ifjú.

Mikor elfoglalta az állást és körülnézett a mecsetben, amelyben működni fog — most először volt az Abu-Káleb nevű mecsetben, — Allah hajlékának egyik falán sok szent idézet és bölcs mondás mellett ezt a felirást is látta Rás-Ullah:

“A szeretet csak simogat, a szerelem néha ...” a mondat befejezése hiányzott.

— Ezt ki irta ide? — kérdezte a müezzintől, aki körülvezette a szerény kis mecsetben.

— Az öreg imám, aki meghalt — felelte a kalauzoló müezzin. — Allah paradicsomát élvezi most a szent ember; ha eszébe jutott valami bölcs mondás, rögtön festéke» ibriket és pamacsot vett a kezébe és odapingálta mondását a falra.

— Dicséretes szokás volt — jegyezte meg a fiatal lelkész. — Bölcs mondásainkat ne tartsuk meg csak magunknak; ami a nyilvánosság elé való, azt nyilvánosságra is kell vinni, hadd okuljanak mások is a bölcs mondásokon.

— Úgy van — mormolta a müezzin.

— De miért hiányos ez a mondat, miért nem fejezte be az én elődöm? — kérdezte a fiatal Rás- Ullah. — A szeretet csak simogat, ezt értem, de mit tesz néha a szerelem . . . ezt nem tudom. Miért nem irta ki, nem tudja?

— Kérdeztem — felelte a müezzin, — de az öreg csak édesdeden mosolygott. Kedélyes ember volt, a paradicsomban is bizonyára vig adomákkal tartja a többit. Azt mondta, amikor kérdeztem, hogy a befejezést az utódjára bizza, mert az alkalmasint fiatal ember lesz.

— Én pedig még nem ismerem a szerelmet, tehát sejtelmem sincs róla, hogy a szerelem néha mit müvei — gondolta magában Rás-Ullah és napirendre tért a dolog felett.

Özvegy édesanyjával lakott és mindjárt azután, hogy imám lett, hol egy barátnő, hol egy szomszédasszony jött látogatóba az anyjához és sugdosta fülébe az ajánlatot: — Nősüljön meg a fiad; vegye el ezt, sok pénze van, vegye el azt, szülei nagyon előkelő emberek.

De Rás-Ullah imám, mikor édesanyja közölte vele az ajánlatokat, mindegyikre egy vállvonogatással válaszolt. — A mi sorsunk nem az emberek, hanem az egy-egyetlen Allah szent kezében van. Ha majd úgy akarja Allah, hogy én asszonyt hozzak a házhoz, ő fogja elém vezetni a megfelelőt.

Történt abban az időben, hogy egy Naárach nevű nyolcéves kisleány anyja után elvesztette az atyját is és mert testvérei nem voltak, sem közeli, sem távoli rokona, a medinai hatóság egy kavaszra ibizta a kislányt, hogy vezesse körül a városban és kiáltsa ki fennhangon, hogy ki venné magához az árvát?

Rás-Ullah imám anyja volt az első, aki hallotta, mit hirdet a kavasz, nem gondolkozott egy percig sem, kivette a lány kezét a marcona kavasznak a kezéből és azt mondta:

— Én veszem magamhoz.

Haza is vitte a kislányt és bemutatta a fiának: — Jól tettem-e? Nézd, milyen szép; megesett rajta a szivem, hogy úgy hurcolja körül a kavasz, mint egy vadmacskakölyket, hogy kinek kell?

— Nagyon jól tette anyám — felelte a fiatal lelkész és szeretettel megsimogatta a kislány arcát. — Érezd jól magad minálunk, Naárah; anyám lesz az anyád, én meg a bátyád leszek kis lányom.

Naárach gyönyörű kis teremtés volt, láthatta mindenki, hiszen nyolcéves kislánynak még nem takarja fátyol az arcát. Csak amikor a lányféle tizenhárom éves lesz és már megakadhat a bájain férfiszem, rejtik el fátyol mögé a szépségét.

Nyolcéves korában Naárah csak csodaszép gyermek volt, de már négy évvel később, tizenkét éves korában — Arábia forró napján hamar nyilik ki a leánybimbó, — nos, már négy évvel később Naárahból szemvakitó szépség lett.

Rás-Ullah imám akkor is még nőtlen volt, mert még nem tette meg Allah, hogy elébe vezette volna a megfelelőt. Egyszer aztán, mikor egyedül volt az anyjával és ez aggodalmasan kérdezte:

— Még meddig akarsz nőtlen maradni, jó fiam ? — Ez azt mondta::

—Én úgy hiszem, anyám, hogy Allah már elém vezette a megfelelőt.

— Mikor és kit, édes fiam?

20