Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

is azt tartom, hogy Árpád apánknak a kis ujja is vastagabb vót, mint egy mostani huszárkapitánynak a dereka. Persze az régen volt, mikor a szent korona tanát igy értelmezték Szél ángyóék, azóta még jobban el­vékonyodtak a királyok és mind­nyájunkat meggázolt egy kicsit az idő. Szél ángyó összetöpörödött, min a fáján felejtett alma, Pista bácsiból meg olyan hasbavállas, térdberogy­­gyant öreg ember lett, aki már csak lefelé tud menni a létrán. Inkább csak a szavukról ismertem rájuk, ahogy tegnap becsoszogtak hozzám hetipiac után. — Kérdezze, no, mi járatban va­gyunk? — kezdte Pista bácsi a kint való illemtan első paragrafusa sze­rint. Úgy feleltem, ahogy a kódex elő­írja: — Majd megmondják, ha akar­ják. — Hát majd anyó mögmondi — igyekezett háttérbe vonulni öreg ba­rátom. I Szél ángyó mindjárt a tárgyra tért. Előszedett a kosarából egy zacskó aszaltalmát, egy bögrécske tejfölt meg három tojást. — Hoztam egy kis béllegre valót. — Bélyegre valót? No? Tán hir érkezett a Paliról? Pali a fogadott gyerekük volt Szél ángyóéknak. Mióta összekerültek, mindig volt neki egy fogadott gye­rekük, aki libát őrzött, birkát legel­tetett a ház körül, mig föl nem nőtt, aztán kiházasitották és kerestek más fogadott gyereket. Pali volt az utol­só, valami sokgyerekes kapásnak a fia, de azt már nem házasították ki. Bekivánta a király, a háborúba, az­tán sose eresztette többé vissza. — Nem, nem a Pali — rázta meg csöndesen a fejét Szél ángyó és a szeméhez emelte a fejkendője csücs­két. — Legációba kellene levelet írni. — Miféle legációba? — értetlen­kedtem. — Hát ahun a királ gyerőkei van­nak. A tekintetes ur levelezi őket, ugye? ■— Nem én— lepődtem meg na­gyon őszintén. — Közelebb se le­velezek, nem hogy olyan messzire leveleznék. — Nézze, nekünk mögmondhassa — hajolt közelebb hozzám Szél úngyó. — Mink úgyis tudjuk, hogy maga be van üsmerkedve szögény­­kékkel. Olvastuk a világujságlapba. -— Ehol-e! Előveszi kebeléből a szépen ösz­­szehajtogatott képesujságot, ame­lyikben meg van írva, hogy az az ábécéskönyv, amelyikbe én is bele­­segitettem, elkerült a király árvái­hoz is. — Jaj, lelkem Szél ángyó — mo­solyogtam el magam <— a könyv csak olyan, mint a muzsikaszó. Messzire elhallatszik, de azért a muzsikást nem mindenki ismeri ám, aki a muzsikát hallja. Ángyó szemmelláthatólag elszo­morodik, Pista bácsi hol őrá néz, ho! reám, tűnődik, merjen-e szólni, ne-e, de mégiscsak megszólal: — Az atrecukat azért tudja tán? — Azt megtudhassuk. — No lelköm, akkor nincs hiba — vidámodik föl az ángyó szeme. — Mögkérem igön szépen, Írja mög a Zitának, hogy nálunk lönne leg­jobb helye annak a szögény gye­­röknek. — Melyik gyereknek? — felejt­­kezek ángyóra. — Hát akármelyiket adná ne­künk, mink vállalnánk szívesen. Pista bácsi bizonytalanul szusszant egyet: — Mán mégiscsak a legöregeb­bet. Az a legtöhetősebb, mög abbul lösz a leghamarább embör, azt még mink is mögérnénk. Ángyó a szeme sarkával elhall­gattatja Pista bácsit és megint 6 ve­szi át a szót. — Nézze, nekünk se kicsi, se nagy, oszt mióta ennek az elveszett, mink mán csak olyanok vagyunk, mint a szödött szöllö. Hát mondom ennek az embörnek: lögyünk jó szív­vel ahhoz a szögény asszonyhoz, ha mán úgy átvetötte az élet a vál­lán, vállaljuk örökbe valamölyik gyerökit. ■— A nevemre iratom — készsé­­geskedik Pista bácsi. — A nevünkre — igazítja helyre Szél ángyó. — Ráíratunk tanyát, szöllöt, földet, mindönt. Olyan várakozva néz reám a két öreg ember, hogy le kell sütnöm a szememet. — Nehéz lesz az ángyó. — Miért lönne? ■— döccen előre Pista bácsi. — Vót mán nekünk sok nevelt gyerekünk, mind embör lett abból. Ángyó azt hiszi eltalálta a gon­dolatom. — Hogy a gyerök nagy nömbül való, mink mög csak olyan parasz­tok vagyunk? — teszi kezemre a ke­zét. — A tiszta szobában hálatnám, nézze. Hiszön maga mondta mikor nálunk vót, hogy abba a király is e'lakhatna! — Nem azért ángyó — rázom a fejem. — Más hiba van. Ugye. a kis királyfinak is legeltetni kellene?-— Ó, leiköm, csak olyankor mi­kor a nap süt. Essöben az öreg is eltotyogna a birkák után. — Igen ám, ángyó, csakhogy a királyfiaknak az a törvényük, hogy ok csak arany bárányt legeltetnek. — Ez törvény? — halkul el az ángyó szava. — Törvény. Aztán egy kicsinyég hallgatunk mind hárman, ángyó szorosabban köti az álla alatt a kendöt és megin­dul kifelé. Egy kicsit elgörbül a szája széle mikor elköszön. — Istennek ajánlom, tekintetös ur. Én jót akartam. — Möghiggye, jót akart — fog velem kezet Pista bácsi. Meghiszem leikeim, hogyne hin­ném — nézek eltűnődve utánuk. Jő is volna az, ha úgy lehetne, hogy Tilalmas Nagy István és Szél ángyó örökbe fogadnák a magyar király­fit és kivinnék Domaszékre és fel­nőne úgy, hogy politikust nem látna és megtanulná azt, hogy szegény ember fából csinál villámhárítót és hogy a királynak gyalog is maga­sabbnak kell lenni, mint másnak ló­háton ... 24

Next

/
Thumbnails
Contents