Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-09-01 / 3. szám

gott, szépet és cifrát, nem olyat, mint a régi. Elmé­lyedt a munkában, de az ötven forint neki se hagyott békét. Ötven forint mégse ötven tökmag! . .. Egyszer­­csak felcsillant a szeme. Szaladt be, majd ledöntötte az öreget a kemencepadkáról. — Hát téged mi lelt? — Nagyapám! Azt gondoltam, hogy .. . hogy tán lyukas vót a zsebe?... — Mit beszélsz? — Hát a zsebe. Lyukas vót, oszt lecsúszott... a piz, a nadrágszárán ... — Menj a dogodra, ne törőggy te énvelerrí. Lajcsi kisomfordált az ajtón, de nem ment mesz­sze. Várta hogy hívja a nagyapja. Nem is telt el há­rom perc, mikor már hallotta öregapja dörmögő hang­ját: — Na gyere hát! Húzd le a csizmámat. .. Húzta hát Lajcsi, ahogy erejétől tellett s az lett a nagy nekirugaszkodásból, hogy a csizma lejött ugyan, de Lajcsi is hanyatt esett, a gerendákat fenyegetve tal­pával. Noda megérte. Nem győzött utánakapkodni a szerteguruló forintosoknak, melyek mintha ugrásra ké­szen lapultak volna eddigi búvóhelyükön: a Máté bá­csi bőszáru csizmájában. Lajcsi kacagott és táncolt. Nagyapja csendes elé­gedettséggel nézett maga elé, hogy szemébe nézhet már Zsuzsi néninek és eléolvashatja a Rezeda árát. Ö is lehajolt nehézkesen egy lába előtt heverő pengősért.-— Nesze Lajcsi fiam. Ez a tied, Lajcsi nem szólt semmit. Majd felborította az öreget a hirtelen öleléssel, aztán markában szorítva a fényes pénzt, átlökte magát a kerítésen és megállt, té­továzva. Mit is lehetne venni ezen a rengeteg pénzen? . .. Mikor olyan nagy és szép a világ és ő olyan gazdag! Övé a kiserdő, a patak, a rét virágai is, mind. Még . . . még tán a madarak is csak neki dalolnak, tudja ő jól, hogy csak a kezét kéne kinyújtani és va­lamennyi a tenyerére szállna ... Barát Kata Móricz Zsigmond: ALTE LIEBE Agatha mama úgy jött haza a piacról, mintha re­pülne. Pedig úgy szokott járni, mint akinek minden lépés pénzbe kerül és halálosan spórolós lévén, még a moz­dulatokkal is úgy takarékoskodik, hogy hadd marad­jon valami holnapra is. Most nem húzta be magát a vörhenyeges nagy sáljába, amit a szeméig fel szokott emelni s csak úgy pusmogott belőle, hogy valahogy gazdagnak ne néz­zék ezek a vidéki parasztasszonyok. Hadd lássák csak szegénykének, aki a legolcsóbb gyümölcsöt, a leghit­ványabb krumplicskát, a legapróbb tojáskákat alkudja ki, mert nem telik többre s csak amikor már megvan az alku, akkor kezdi a szebbiket, a jobbikat ugyanazon az áron, vagy nagy sirás, nyögés után valamivel drá­gábban venni. Sok fifika kell a vásárláshoz. Megvan annak a diplomáciája s ő ehhez úgy ért, ahogy senki a világon, vagy legfeljebb a szomszéd öregasszonyok, akik ugyanazt az özvegyi iskolát járták ki, amit ő. Mindenki csodálkozott, hogy Agatha mama meg­fiatalodott. A sál csak úgy repült a vállán, kihúzta magat s egy fejjel magasabb volt és ami a legnagyobb csoda, nevetett. Nevetett a szeme, a szája, a homloka, a keze, a lába, az egész teste. Úgy libegett és oly vir­gonc lett a hatvanegy évével, mintha tizenhat lenne. És kedves volt, nyájas, ahogy belépett a házba, nem kiáltott rá a vén boszorkára, aki súrolta a tornácot és a tyúkokra, a ludakra, a verebekre. Nevetett és vígan topogott, még talán dudorászott is. — Liszka, Liszka — szólott a húgának, aki szin­tén öreg özvegy volt és az ő kegyelmén élt, — Liszka, képzeld, kivel találkoztam? Liszka mama apró fonnyadt arcát felemelte s cso­dálkozva nézett. — Na mán? — Holényvel — mondta suttogva Agatha mama, — Holényvel . .. S vidáman és nevetve ment be a házba s elkezdett rögtön vetkezni. Letette a nagy vörös sált, levetette az avult barna ruhát, lehúzta a sáros nagy bakancsot s átöltözött. Soká válogatott a ruhái közt s kiválasztott egy régi, kedves, zöld karirozott ruhát, fekete csipké­vel. Nem volt rajta tizenkét év óta. Még amikor a polgármester meglátogatta őket, még akkor sem vette fel. Nem illik már neki, mondta, ilyen kacér, fiatalos ruha ... Most azt vette magára s a fejére a szebbik főkötőt tette föl. Gyöngyös és finom főkötő, tenyérnyi széles fekete csipkéből és nehéz bársonyszalaggal. Liszka mama nem tudott hova lenni. — Eljön? — mondta pusmogva. — El hát. Te is vegyél magadra valamit, ne lássa, hogy milyen öreg szegénység lett belőled, te Liszka. — No még mit. S hiába biztatta Agatha mama, addig húzta, ha­lasztotta az időt, hogy a végén is rettenetesen elhasz­nál öreg kis barna hacukájában volt, amikor megjelent a tornácon egy úriember, akiben csak hosszas vizsgá­lódás után ismerte meg Holényt. A vendég is olyan volt, mint egy megfiatalodott aggastyán. Magas volt és egyenesen tartotta magát. Jó, bélelt és prémes téli kurta kabátja volt és szép egye­­nesszáru csizmája. Borotvált arca volt, piros arcéle, 16

Next

/
Thumbnails
Contents