Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-09-01 / 3. szám

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON

TÖRÖK ÉS MAGYAR ÉLETFELFOGÁS ELLENTÉTE.”

Régi stilisztikai rekvizituma a mi történelemszemléletünknek, hogy itt “két világ’’ ütközött össze egymással. Igen, az ellentét két, egymástól független világ között van, amikor is mindkét világ a saját öncéluságát különböző erkölcsi elvek szerint szolgálja. Magyar és török között nem lehetett kiegyezés, nemcsak mert a magyar a törökkel barátságra lépve sem nemzetiségét,, sem vallását, sem rendi méltóságát, vagyonát, családját nem tarthatta meg. hanem elsősorban azért, mert a törökhöz pártolva olyan életmódba került volna, mely az ő keresztény-európai felfogásához képest nélkülözte az emberi életmód ismérveit. A magyar immár félezredéven át végigment a nyugati társadalmi fejlődésen, melynek során rendek képződtek ki, s ezen rendek mindegyike pontosan körülírt kötelességekkel és jogokkal birt.”

A török élet “láthatólag régebbi kulturíok ahhoz képest, melyre ekkor már Európában, egész az orosztatár területekig minden nép felemelkedett. És az ilyen műveltségi igényekkel rendelkező török — a vallási és állami törvények szerint — teljhatalmú ura a keresztényeknek, s ha mint katona európai területre jut, ott a magasabb kultúra kész termékeit teljes szabadsággal ragadja el a munkás keresztényektől. Az utolsó csausznak muzulmán szolgája is hatalommal bir, hogyha egy keresztény faluba ér, ott a házakba egymásután bemenjen és ami neki megtetszik, akár ellenszolgáltatás nélkül is magával vigye. De úri elhatározással adhat egy aszpert (két dénárt) azért, aminek forgalmi ára tiz-tizenöt volna. A török utasok a keresztény lovát magukkal viszik, amig más lóra nem akadnak, aztán visszaküldik, vagy nem, ahogyan akarják. Üílegek ellen keresztény egy mozdulattal sem védekezhetik, különben könnyen halálfia. Ilyen engedelmességben tartja most a török a magyarokat. Egy-egy nagy községben vagy mezővárosban is, ahol egy-egy szpahi, janicsár vagy kádi, s összesen tiz török sincs, ez a néhány török uralkodik és parancsol száz vagy ezer kereszténynek, akik engedelmesen tűrnek mindent mit a törökök velük kezdenek!”

“A magyar a törökség úri életmódjában sem találta meg az emberi méltóságot, annál kevésbé, mert a törököknél még a legnagyobb ur is csak rabszolgája a császárnak, vagyona csak ideiglenesen az övé, annak igazi birtokosa a császár, aki azt bármikor visszaveheti tőle, s természetesen életétől is megfoszthatja

Az alárendeltség ily szolgai viszonyát a magyar soha. még nomád korában sem ismerte, ez szintén hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság a törökhöz való hasonulást tűrhetetlennek találta, melynél a halál is jobb.”

MAGYAR-TÖRÖK ELLENTÉT KIEGYENLITHETETLEN.”

'Xs csakugyan, a magyarságnak a török hódoláson vagy a halálos küzdelmen kívül nem igen volt mit választania. A törököt vallási parancs, gazdájának, a szultánnak szava egyaránt további hódításokra haitotta, s ami előtte nem hajolt meg, annak törnie kellett. Ez permanens, soha el nem pihenő hadiállapotot jelentett, melyet csak formálisan, tényleg azonban nem szakítottak meg a békekötések. A török kielégítetlen hóditó étvágya és a magyar hajthatatlan önvédelme teremti meg a XVI. századi magyarság alaphangulatát, a háborús nyomornak folytonos öntudatát. Ebben az egész század alatc nincs különbség katolikus és protestáns között, s amint a magyarság vallás- és rendi különbség nélkül egyaránt harcol a török ellen, éppúgy érzi is az egész nemzet minden tagjában ezt az állandó üldöztetést. Szinte száz esztendőn át, Mohácstól Bocskayig, de még azután is, az egész nemzet szeme elől sötét véres köd fedi el a napvilágot, nemzedékek nőnek fel védekezésben, sírásban és keserű panaszokban. A török veszedelem már elemi csapásokkal vetekedik, s ellene éppúgy imádkoznak, mint döghalál, mennydörgés és köesső ellen.”

"A kínzás és dulás-fosztogatás sok fajtája, mellyel teli vannak az egykorú emlékek, s melyek egyébként i valóságban tömegesen és naponta elkövetett szörnyűségeknek halvány, egyszerűsített leírásai, mindezek mutatják, hogy itt valóban két világ összeütközéséről ran szó, amelyben a kettő közül a török az életformának lényegesen alacsonyabb, barbárabb fokát foglalta el. Ebből a szempontból a magyarság számára választás nem is lehetett: nemzet nem határozhatja el magát •rra, hogy magasabb kulturális fokáról, mint egy lépcsőről lelépjen, mert ez a kulturális fok, évszázadok tejlődésében, már annyira beidegződött leikébe, hogy saját lelkét kellett volna kitépnie, ha Nyugat helyett Kelet mellé áll és a törökkel megegyezve, előtte porbavágódva, kiszolgáltatja neki önmagát. Szent István óta a magyar műveltség belsőleg is keresztény, európai immár; ezért nincs többé választás és а XVI. századi magyar, akár barátja volt a németnek, akár nem, egyebet nem tehetett, mint megvédenie magát saját európai énjének degradálásától, elkeletiesitésétől. János király magyar urai, akiket politikai érdekük a törökhöz küldene, lóra pattannak cs iszonyodva futnak cl, mikor szövetségesük, a török bég közeledik: ez a selenet szimbóluma lehet a két világ örök idegenségének és kiegyenlithetetlenségének.”

5