Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-07-01 / 1. szám

germán s frank uraimék kincses tarisznyáját. A tatár rokon felénk nyújtott jobbját sem fogadtuk el s oda pusztultunk inkább mind egy szálig, csakhogy betartsuk a kötést, amit tettünk volt a kereszttel. S nem cimboráit le népünk a törökkel sem és senkivel, ha arról volt szó, hogy védeni kell a Nyugatot. Védtük, ameddig bírtuk inakkal, mert bíztunk az adott szó szentségében, amit vérünk áldozatáért Nyugattól kaptunk.

.— így vérzett el a magyar, Ur Jézus, Európa gyepűjén, egy évezred alatt. S mink azért jöttünk most, hogy számadást tegyünk az Atya Úrral. Mert sem a kereszt, sem a Nyugat nem állta a kötést, amit István királlyal tett volt! Mostoha fia maradt Rómának a magyar örökkön-örökké s Nyugat népei nemhogy testvérül fogadták volna, de úgy bántak véle, mint megunt cseléddel, kit dolga végeztével árokpartra löknek! Tekints, Uram, alá és ítélj magad! Jajszótól hangos magyariak hona s ki ügyel jajára? Magyar koldusok ezrei tapossák Nyugat országutjait s ki gondol velők? Bezzeg meghallá a nagyurak füle, ha kunok s tatárok fegyvere csörgött dús szérűik alatt! Jó volt akkor a magyar őriző ebnek! Most aztán tömik füleiket kegyes szavakkal, hogy ne kelljen hallaniok Pannónia felől a haldoklók hörgését, mely segítségért esd e vaksötét világban! Bezzeg nem voltak restek ékes palotákat emelni hosszú századokon át, mig a magyar vérét csorgatva állotta a vártát kint a gyepűn, de most óljukban sem szorítanának helyet a hontalan magyarnak! Csak finnyás orrukat húzzák koldusror.gyai láttán s kérkedvén cifra kincseikkel barbárnak csúfolják azt, ki nem ért rá kincseket gyűjteni, mert hűséggel hullatta a vérét a kötés szerint, hogy őt a háta megett békében hasat ereszthessenek! Felforr az indulat az emberben,Uram, mindezeknek láttán s ha újra kezdhetném földi létemet: ma már nem a kunok fejét ütné pallosom, hanem úgy verném szét ezt a sok pöffeszkedő ribancot, hogy néhány ezerévig megemlegetné Európa magyariak nevét!

— Hát igy, Uram Jézus. Pajzsa voltunk a keresztnek s bástyája Nyugatnak, ezer évig. S most eljövénk, hogy számon kérjük nemzetünk jussát a kötés szerint.

A szavak döngve dübörögtek végig a kék boltívek alatt. László páncélos alakja keményen állott és egyenesen, arcát indulat föstötte pirosra. A többiek térdeltek. István király lehajtót fejjel maga elé révedt, Margit kigyult arccal és csillogó szemekkel nézett föl a könyöklőre, két keze összetéve, mint egy néma könyörgés. Imre herceg fiatal arcát bánat felhőzte s Erzsébet reszketett a félelemtől. A mezitlábasok ott a lépcső alatt sápadtan hallgatták a pogány beszédet s mennydörgést vártak, meg villámokat, fentről. De csönd volt a szavak után. Mély csönd. Jézus mozdulatlanul állt a könyöklőnek dőlve és elgondolkozva nézett alá.

— Mi a neved? — kérdezte végül is.

— László vagyok, Árpádvérből való. Magyariak királya. Jézus Ur kardja, miként mondották volt hajdan az idegenek.

.— Nagy benned a szeretet, László. De nagy benned az indulat is.

— Megkövetlek, Uram, magyari vér vagyok! S nem nézhetem indulat nélkül, miként tapossa nemzetemet mindama hitvány, ki létét köszönheti neki.

— Kötésről szóltál, ami lett volna az Atya Ur és tiközöttetek. Ki tette volt e kötést?

— István király. Itt térdel előtted, Uram. Szólj hát, István apánk.

Az ősz király fölemelte a fejét.

— Én — mondotta és hangja végigreszketett a kék oszlopcsarnokon.

Jézus néhány pillanatig gondolkodva nyugtatta

rajta szemét.

— Te tetted hát a kötést a magyar nemzet nevével. S az Atya Ur nevével ki szólott?

Csönd volt a kérdés után. Magyariak szeme Istvánra szegződött, aki mozdulatlanul térdelt és maga elé nézett.

— Szólj hát, István apánk -— biztatta László.

Az öreg király hangja remegett.

— Koronát küldött a Pápa Őszentsége s apostoli címet adott hozzá . . .

— Az Atya Ur nevével ki tette véled a kötést?

•— ismételte meg Jézus odafönt a kérdést.

— Az idegenből jött papok s lovagurak mind azt mondották, Uram ...

Az Ur Jézus hangja megszigorodott.

— Harmadszor kérdem, István: kit küldött az én Atyám maga helyett, hogy megtegye véled a kötést?

— Ott volt Gellért Ur, a püspök... és mások, sokan. A Pápa Őszentsége holdfordulásként dicséretet üzent... és én is úgy éreztem, Uram ... hittem ...

Mintha valami feneketlen nagy mélységbe zuhant volna a hangja, olyan volt. Magyariak lelke megdermedt, sötétben érezték magukat, s úgy, mint aki alól kihullott a padló, amelyen eddig biztonsággal állott. Egy ezeréves tévedés sötét árnyékát érezték maguk fölé borulni. És ekkor megszólalt az Ur Jézus szelíd, dorgáló hangja odafönt.

— Látjátok, látjátok, magyari szentek. Olyasmire hivatkoztok, ami nincsen. Olyasmiért indulatoskodtok, ami nincsen. Aratni akartok, ahol nem vetettetek. Bizony mondom néktek: amire az én Atyám ígéretet tészen, az erősebb mint a szikla és tovább tart mint az idő. De ti magatokkal tettetek kötést s most az én Atyámon keresitek azt, amiben tévedtetek. Ti lelki érdemekkel akartatok földi birodalmat nyerni, pedig én megmondottam volt: aki az én utamra tér, az mindeneket elveszít e földön. Ti a mennyei birodalom ígéretét földi birodalomra akartátok átváltoztatni, magyarok. S ha tettetek is valamilyen kötést, azt em12