Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)
1964-08-01 / 2. szám
Abban a szempillantásban kifordult a bot a kezéből. Elsurrant valamerre, az Isten tudja, merre. Elég az, hogy egy percre, kettőre vissza is fordult, és hozta magával a mindent járó maimocskát. Na, de már most csakugyan nem volt bura oka a szegény embernek. Bezzeg, hogy otthon is volt becsülete, mikor megmutatta, hogy mit tud az ő malmocskája. De úgy meggazdagodtak, hogy minden fia hat ökörrel járt szántóba, s még a kutyának is kalácsot vetettek kenyér helyett. Hát telt, múlt az idő. Egyszer kint áll a kapuban a szegény ember, s látja, hogy jön az utcán egy úri ember a feleségével és a fiával gyalog. Nézi, nézi, s hát az úri ember maga a király. Elejbük megy, köszön illendőképpen s kérdi: .— Ugyan bizony, felséges királyom, hova, merre mennek ilyen gyalogszerrel? — Hej — mondja a király —, nagy bajban vágunk. Az északi király elvette az országomat, s most megyünk világgá, nincs itt maradásunk. Mondja a szegény ember: .— Azért ugyan egyet se búsuljon, felséges királyom, majd segítek én a kigyelmed baján, csak tessék beljebb kerülni az én szegény házamba. Bementek a házba, ott az egyszeri szegény ember jó vacsorát főzet, de olyant, hogy a király is meg a királyné is megnyalta a száját utána. Mikor aztán lenyugodtak a vendégek, fejibe nyomta a nagy kalapot, kezibe vette a botot, s elindult, hogy megkeresse az északi király seregét. Hiszen nem sokáig kellett hogy keresse, úgy ellepték az északi király katonái a napmenti országot, hogy ég és a föld feketéllett tőlük. Az egyszeri szegény ember kiment egy hegy tetejére, ott a kalapot letette, neki irányította az ellenségnek s kiáltott: — Kalap, tüzelj! Elküldte a botot is, hadd üsse a fejüket, ott nem sántulnak meg. Hej, lett egyszerre szörnyű nagy pusztulás! Még hírmondónak sem maradt az északi király seregéből. Azzal megfordult az egyszeri szegény ember, ment haza, s jelentette a királynak, hogy: semmi baj, mehet vissza a palotájába. A király a szemének sem akart hinni, mikor látta azt a rettentő nagy pusztulást, hogy egy száll ellenség nem sok, annyi sincs az országában. Megvette az egyszeri szegény embertől a kalapot meg a botot. Adott neki temérdek kincset, de annyit, hogy hatökrös szekérrel egy hétig hordatták a rengeteg sok aranyat, ezüstöt. Azonközben fölcseperedett a királyurfi is, és feleségül vette a napjötti királykisasszonyt. Volt nagy dinomdánom, lakodalom. Ott is az egyszeri szegény ember járta legelöl a kállai kettőst. Még most is járja, ha tudja. Holnap legyen a ti vendégetek. A ZÖLD KIRÁLYFI Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, s annak három leánya. Az a király nem szerette a leányait, s egyszer nagy haragjában azt találta mondani: — Bárcsak az ördög vinné el ezeket a leányokat! Még jóformán ki sem mondta, megnyílt a föld, egyszerre három ördög ugrott elő, megfogták a három királykisasszonyt, nagy fergeteg kerekedett, s úgy elnyargaltak velük, hogy többet nem is látták. A király mégis megbánta a szavát, busult, bánkódott, de hamar megvigasztalcdott, mert csakhamar három fia született. A fiuk már nagy legények voltak, de senkitől sem hallották, hogy leány testvérük is volt. Eközben a király erősen elöregedett, s mindig sóhajtozott: — Hej, ha még egyszer fiatal lehetnék! Hallották ezt a fiuk, s megegyeztek, hogy elmennek a tündérek kutjához, s fiatalító vizet hoznak az édesapjuknak. Mondják, hogy mit akarnak s az öreg király, akinek — közbe legyen mondva — zöld király volt a neve, jó szívvel beleegyezett, csak menjenek. Elindult a három királyfi három aranyszőrü paripán. Estére kelve betérnek egy csárdába, ott ételt-italt rendelnek, esznek-isznak s különösen a két idősebbnek olyan virágos kedve kerekedett, hogy nem is akartak tovább menni a csárdából. Eleget hívja a bátyjait a kicsi zöld királyfi, hogy induljanak, mert igy soha, mig a világ s még két nap, a tündérek kutjához nem érnek, de az idősebb királyfiuk meg sem mozdultak. Azt mondták az öccsüknek: — Csak eredj, te bolond! Majd mi is odaérünk, s ha nem érünk, úgy is jó! Jól van, a kicsi királyfi ott hagyta a bátyjait a csárdában, s még aznap egy rengeteg erdőbe ért. A rengeteg erdőben talált egy kicsi házat s bement oda éjjeli szállásra. A kicsi házban egy öreg remete lakott A királyfi köszön illendőképpen, a remete fogadja, s kérdi, hogy mi járatban van? Mondja a királyfi, hogy a tündérek kutjához igyekezik: fiatalító vízért. — Hej! — mondja a vén remete — abból a vízből én is szeretnék kapni, s ha visszakerülsz onnét valaha, hozz nekem is egy csöppet. Hanem a te lovadon ne is menj, mert azon sohasem jutsz oda. Van nekem egy tarka lovam, az ördögök lovával testvér, ülj erre, ez a világ végére is elvisz! v 52
