Kárpát, 1964 (4. évfolyam, 1-5. szám)

1964-08-01 / 2. szám

Abban a pillanatban letérdelt a szamár is s elbődűlt:

— Kegyelem árva fejemnek, felséges királyom, mert igazán ártatlan vagyok.

De lett erre szörnyű álmélkodás. Még a királynak is szemeszája tátva maradt, mert sok csuda állatot látott jártábankeltében, látott még szamarat is különbnél különbeket, de még olyat nem, aki az ember beszédjét utána mondja.

Bezzeg hogy megkegyelmezett egyszeribe Kolontos Palkónak, az udvarába vitette, s megtette fő-fő udvari bolondnak. Attól a naptól fogvást úri dolga volt Palkónak is, a szamárnak is. Élnek-e, halnak-e most is, nem tudom, de hogy Kolontos Palkós szamarak elegen vannak a világon, azt jó! tudom.

Itt a vége, fuss el véle.

A MINDENT JÁRÓ MALMOCSKA

Volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kis kurtafarku malacka túr, volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyereke volt, mint a rosta lika. még eggyel több.

Na, gyerek az volt elég, de bezzeg nem volt harapnivaló. Két kicsi ökröcskéje, akkora, hogy alig látszottak ki a földből: ez volt a szegény ember gazdasága, egyebe nem volt a föld kerekségén.

Sokat tűnődött, sokat bucsálódott a szegény ember a feleségével, hogy azt a sok gyereket hogy tudják eltartani.

Bu volt éjjelük, bu volt nappaluk. Megpróbáltak mindent, semmihez sem volt szerencséjük. Hej! mert a szegény embernek szegény a szerencséje is.

Azt mondja egyszer a szegény ember:

— Feleség, elmegyek ezekkel a haszontalan ökröcskékkel az erdőbe, hátha szerencsém lesz.

Befogta az ökröcskéket egy kis szekerecskébe, s elment az erdőbe.

Amint ott száraz ágat gyűjtögetett, s rakosgatta a szekerecskére, mit látnak szemei! Egy szép tisztáson játszadozik két szép gyermek, egy fiú és egy leányka.

Odamegy a gyermekekhez, szóba ereszkedik velük, s megtudja tőlük, hogy a leányka a napjötti királynak a leánykája, a fiú pedig a napmenti királynak a fia.

Mert úgy tudjátok meg, hogy éppen ezen a tisztáson volt a határa a napjötti s a napmenti országnak.

Amint beszélgetnek egymással, meglátják a gyermekek a két ökröcskét, s a királyfinak úgy megtetszettek a szetemnyi állatocskák, hogy mindjárt rászegült a szegény emberre, s nem hagyott neki békét, amíg az ökröcskéket el nem adta.

Nem akarta a szegény ember semmiképpen az ökröcskéket eladni, de addig beszélt a gyermek, hogy

50

igy, hogy úgy megfizeti az édesapja, hogy a szegény ember megvált az ökröcskéktől. Azt mondta a királyürfi:

— Csak ne búsuljon, bátyámuram. Adja ide az ökröcskéket, holnap aztán jöjjön el az édesapámhoz, s ő majd becsületesen megfizeti az árát.

Hát jól van, a királyurfi elhajtja az ökröcskéket, a szegény ember pedig jól megrakja száraz ággal, boggal a szekerecskét, s hazahuzta nagy kínlódva.

Hiszen volt otthon haddelhadd. Sirt a szegény asszony mérgében, szitkozódott, hogy ez a két kicsi ökröcskéjük volt, s ebből is kifogyasztotta az ura nagy bolondul. Most már elmehetnek világgá ezzel a sok rongyos gyermekkel, nincs semmijük a föld kerekén.

Eleget vigasztalta a szegény ember a feleségét, hogy ne békétlenkedjék. Hiszen jó helyre adta az ökröcskéket, bizonyosan jó árát is kapja. Sanyarú sorsuk talán jóra is fordul ezzel a vásárral. Hiszen akár csak a feketeföldnek beszélt volna. Nem volt otthon maradása a szegény embernek. Még aznap indult a napmenti király udvarába.

Áldott szerencséjére, nem volt messze a király udvara. Másnap reggel már oda is ért.

Hát amint bemegy az udvarra, ott van a királyurfi, játszik a két kis ökröcskével. Hajtja: csá, Rendes, Virág, hó elé! hóha! hó! — Ahogy éppen a szántóvető emberektől hallotta.

De ahogy meglátta a szegény embert a királyurfi, mindjárt szaladt elejébe nagy örömmel. Megfogta a kezét és vezette föl a palotába. — Jöjjön, bácsi, jöjjön! Hanem azt mondom ám kigyelmednek, hogy akármi: kínál az édesapám, semmi egyebet el ne fogadjon, csak a mindent járó maimocskát.

Bemegy a szegény ember a királyhoz, elmondja, hogy ő volt a gazdája annak a két kis ökröcskének.-— No, hát csak kérjen kend akármit — mondja a király -—, mert igazán nagy öröme van a fiamnak az ökröcskékben.

Ott volt az asztalon a mindent járó maimocska. Olyan volt, mint egy gyermekjáték.

“No — gondolja a szegény ember magában ■—, szép árát kapom az ökröcskéimnek, ha ezt a maimocskát kérem. Úgy szemlélem, hogy játék helyett játékot akar adni a királyurficska.” De hát Isten neki, fakereszt, ő már nem kíván egyebet. Hadd teljék kedve az urficskának. Mondja is a királynak:-— Felséges királyom, én azért a két kicsi ökröcskéért semmi nagyot nem kívánhatok, adja nekem azt a maimocskát.

Csak láttátok volna, hogy megváltozott színében a király! Mondta a szegény embernek:

— Kérj akármit! Annyi aranyat adok, amennyit elbírsz, csak ezt a maimocskát ne kívánd.

„Ugy-e — gondolta magában a szegény ember —. mégsem gyermekjáték lesz ez, ha olyan nehéz szívvel válik meg tőle a király.”