Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1960-01-01 / 1-2. szám
Megfordultam. Jézus, a megmentő állt velem szemben. Aprófát hozott a tűzre. — Kalinykta, — mondta Stephen. Görögül ez jelenti a jó éjszakát. A kecskepásztor megállt, meghajolt kissé mindkettőnk felé. — Kalinykta, — felelte. Elment. Magunkra hagyott bennünket. A kályha lángja erős tűzzel égett, de a levegő mégis hideg volt. Lassan bebújtunk hálózsákunkba. Borzalmasat álmodtam. A kecskepásztor levette a burnuszát és megint valakit vitt karja között. De ez a valaki nem Stephen volt, hanem énmagam. Kinyújtottam kezemet, megtapogattam sürü hajzatát. Mintha fekete taréjhoz nyúltam volna. Felébredtem. Kint nem volt már élőlény, sem kutya, sem kecske, sem pásztor. Egy villám, ütötte fenyő felett, köralakja az égre rajzolódva, ott állott a zerge, felemelt fővel, figyelmesen; alatta békésen legelt a suta kölykével. "Furcsa, monologizáltam magamban, a közösen átélt veszély közelebb hozott bennünket, Stephent és engem.” Férjem, mintha megérezte volna gondolataimat, reggeli közben régi élményeiről, kiállott félelmekről beszélt. Mesélt és nevetett. Magamban azon gondolkoztam, ha a félelmén már kacagni tud, a csatát félig megnyerte. — Elkísérlek. Segítek megtalálni a fegyveredet. — Igazán? Remek. Most a fagy után szép időnk lesz. Stephenbe visszatért régi heve és lelkesedése. És én megosztottam vele. Együtt szerettem volna a vadat leteriteni. Félórai gyaloglás után Stephen felkiáltott: — Ott van .. . Nézd! A napsugár épp a csőre esik. Sohasem tudtam volna fegyver nélkül hazatérni. Még mindig mosolygott, mikor végre keze között tartotta és simogatta. S én ott álltam mellette, figyeltem, talzn most először elnézően. Lassan elfordultam tőle, szemem végigjárattam az ormokon. Egy sötét pontra felfigyeltem: ezt tegnap még nem láttam. A pont megmozdult. Megböktem Stephent. — Ott fent, -— mormoltam, és kezébe nyomtam kis messzelátómat. Szeméhez emelte. — Igen, ő az. A tegnapi zergebak. Soh’se hittem volna, hogy férjem ily gyorsan és könnyedén mozogjon. Egy szempillantás múlva már messze volt tőlem, kúszott a cserjék közt; magam, mintha megrészegültem volna, másztam utána. Intett, maradjak, ahol voltam. Engedelmeskedtem. Felemeltem megint messzelátómat. Egy másodpercre azt hittem, valóban a tegnapi zergét látom, aztán hirtelen átváltozott a kecskepásztorrá, igen, a pásztort láttam. — Ez nem a zerge, ez a megmentőd, Zus! Megvetően fordult vissza: — Mit kiabálsz igy? Még elkergeted! Odacsusztam melléje, kezébe nyomtam a távcsövet. — Nézd meg magad. Ez nem zerge. Stephen szeméhez emelte a messzelátót, beállította és aztán visszanyujtotta nekem: — Megőrültél? Persze, hogy a zerge, látom a szarvát. S aztán felhangzott megint a fütty. Élesen, gúnyosan végigsipolt a tájon. Stephen vállához emelte a puskát, célzott. A sötét pont megingott és eltűnt. Kőtörmelék zudult ránk. — Elvétetted, Stephen. — Nem, üldözőbe veszem. Felettünk csobogott a hegyipatak. Stephen balra kúszott, én jobbra. Tudtam, minden idegemmel éreztem, mindketten más vadat üldözünk. Stephen egy zerge nyomában volt, én egy emberében. Mindkettő valamit szimbolizált, valamit, mitől természetünk megriadt, amitől irtóztunk, és ami talán éppen ezért vonzott is. Azt akartuk megölni, amit szégyellünk. Szivem hevesen vert, de azért mentem tovább. Érdemes volt élni, ez az élmény megérte. — Megkaparintalak, — kiáltottam, — nem menekülsz előlem. Jól tudod, egész életemben üldöztelek! És a fütty felhangzott még egyszer. Félelem, gúny, intelem, mindez együttesen. Gördülő kövek, tompa paták zaja. — Feküdj hasra, — kiáltott Stephen, — lövök. Emlékszem, abban a percben, hogy a lövés elhangzott, felkacagtam. Stephen most jól célzott. A fekete alak térdre zuhant, elterült. Felkapaszkodtam hozzá. Aranybarna szeme előttem üvegeseden meg. Soha többé nem bámul rám ez a szempár! Férjem megölte, amitől féltem. — Kisebb, mint amilyennek gondoltam, — jegyezte meg Stephen. Lába hegyével megforditotta a zergét. — És fiatalabb is. Öt évesnél nem lesz több. Rágyújtott. Kivettem kezéből a cigarettát. Mindketten verítékben fürödtünk. A sas megint ott keringett felettünk. — Nem viszem magammal, mondta férjem. Még a fejét sem akarom. Ez volt az utolsó zerge életemben. Ne kérdezd, miért .— én tudom. Itt hagyjuk ezen a fenséges vidéken, ez az ő birodalma. A természet saját módján gondoskodik halottairól. Nem válaszoltam. De minden ok nélkül, öntudatlanul, kinyújtottam felé karomat. Végtelen csend, kimondhatatlan nyugalom volt körülöttünk. S Stephen hirtelen karjába vett, megcsókolt. 92