Kárpát, 1960 (3. évfolyam, 1-2. szám)

1960-01-01 / 1-2. szám

Az ebéd hosszúra nyúlt nagyon, mert teli volt beszéddel. Hol az apja beszélt, hol az anyja, hol mind a ketten.

Pista a két kisebbik öccsével együit csendben ült az asztalnál és nézte az apját.

— Ráncos és öreg — állapította meg sóhajtva — meg van rokkanva és milyen sovány szegény.

Az apja is rá-ránézett beszélgetés közben.

Méregették egymást, mint két idegen. Kutatták, keresgélték a kapcsolatot, amelyről tudtak, de amelyet csak nagyon elmosódottan éreztek mind a ketten.

— Ez hát az apám — gondolta a fiú és lelki szemei előtt felmerült egy kép, egy hollófekete hajú, acélszürke szemű, daliás férfiról, aki elment valamikor az esztendők irdatlan messzeségében.

— Ez hát a fiam — gondolta az apa és egy cigányfeketére sült, feketeszemü kis legény suhant végig a lelkén. Az, akit hat évvel ezelőtt itthagyott, az, akit a hosszú szibériai estéken mindig látott, akit nem kapott vissza és akit nem kap vissza soha többé, mert aki itt vele szembe ül, nagy, nyurga kamasz, szinte felnőtt . ..

Aztán vége lett az ebédnek. Tardyné kiment, Tardy Miklós meg megpróbált barátkozni a fiaival, de nem ment. A két kisebb félénken húzódott tőle s csakhamar kiszöktek az anyjuk után.

Végre csak ketten maradtak.

— Hát, hogy vagy fiam? — törte meg a csendet Tardy Miklós.

Pista vállat vont.

— Köszönöm, megvagyok — mondta színtelen hangon.

— Hát meséld el, mi minden történt veled, mióta itt hagytalak benneteket állomáson, tizennégyben.

Pistán végigfutott egy fanyar gondolat. — Hm, elmesélni? ...

De az apja csak nógatta.

És Pista beszélni kezdett. Lassan, tétovázva, ügyetlenül, akadozó, botladozó nyelvvel, hogy rossz világ volt, hogy szenvedtek, nélkülöztek sokat, hogy most ötödikes, meg efféléket. Szóval csupa külső dolgokat.

.— Ne ezeket beszéld. Ezeket én már mind tudom. Magadról beszélj!

Pista tűnődve nézett maga elé.

Magáról? Hát mit beszéljen magáról? Hisz amit az emberek el szoktak mondani, az olyan kevés . . . amit meg nem szoktak elmondani, az olyan reménytelenül sok, hogy azt ez a Szibériából hazakerült szegény hadifogoly nem győzi meghallgatni soha. sem megérteni. Akinek már van az életnek egy darabja a háta mögött, annak a belső világában van egy rész, amit burokban tart. S ezt elmondani nem lehel. Ezért társtalan és ismeretlen minden ember.

Tardy Miklós átült a székről a díványra.

— No gyere ide, kisfiam! — mondta melegen.

Kisfiam!

Úgy futott végig Pistán ez a szó, mint a puskagolyó az emberi testben. Kisfiam . . . ismételgette magában és könny futott a szemébe.

Az apja észrevette. Odahuzta magához.

— Hát sírsz? Hát ne sírj! — de már könnyes volt az ő szeme is. Oh, Szibériában megtanítják sirni az olyan kemény embereket is, mint amilyen Tardy Miklós volt valaha . . .

Odahuzta a vállára a fiú fejét és elkezdte simogatni.

Pista meg szipogott. Aztán maga sem tudta hogyan, felcsúszott a keze az apja vállára. Oda, ahol a rubaska lapos fémgombjai sorakoztak. Aztán átölelte az apja nyakát.

Most már a Pista szajhára is megérkezett Tardy Miklós hadifogoly.

— Oh, apu ... — buggyant ki a száján és ez már belülről jött. A burok mögül. Azon a kis lyukon jött, amit a "kisfiam” megszólítás ütött rajta . . .

Másnap vasárnap volt. Gyönyörű, napsugaras, illatos májusi vasárnap. Hat esztendő óta az első vasárnap, amikor újra Tardy kántor ur énekel a misén. Hat esztendő óta az első vasárnap, amikor újra szólni fog az orgona a zsérci templomban. A faluban már mindenki tudta, hogy Tardy Miklós hazaérkezett és ezt az első misét a világért sem mulasztotta volna el senki sem.

A kis templom zsúfolva volt emberekkel. A ministráns gyerek csengetett, az orgona hangjai diadalmasan felharsantak — és az egész templom elkezdett sirni. A férfiak is. Az orgonaszó a békeidők visszatértét jelentette.

Pista felment az apjával a kórusra. Megfigyelte, hogy amikor az apja felnyitotta az orgona fedelét, titokban végigsimogatta a megsárgult billentyűket.

Aztán zengő baritonján elkezdett az apja énekelni. Lent, a templomban, nem énekelt senki. Pedig a palóc énekes fajta. A palóc énekel szívesen mindenütt, mindig, különösen pedig a templomában.

De most a kántorukat akarták hallani.

Tardy Miklós egyedül énekelte végig az egész misét. Aztán, mikor a misének vége lett, valami egész váratlan dolog következett. A plébános ur megállt az oltár lépcsőjénél és a helyett, hogy kiment volna, mint máskor szokott, intonálta a Te Deum laudamust.

Tardy Miklós nem számított erre. Nem mondták neki, hogy Te Deum is lesz. De

m