Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
A kígyó és a tölgy Hüs tölgy, Nagyon süt a Nap. Égetnek a Napsugarak: — Engedj megpihenni Árnyékodban, S védjél, szeress . . . jobban, jobban . . . így jó, igy jó . . . Lásd, én a kígyó Is egyre, egyre, egyre Vágyom a szeretetre! HEGEDŰS JÁNOS VERSEIBŐL Honvágy Agas-kacsos testvéreim, Ti komor fák és szomorú virágok, — Olyan egyedül vagyok én . . . Ostorával hogy sújt engem az átok. Miért is nem maradtam, lám. Nagy, szomorú virágnak, komor j fának? Ott élnék most közöttetek. S dús ágaim, .virágaim volná- Inak... Szeressetek mert szenvedek. S könnyezzetek, ti fák s drága [ virágok, — A messzire szakadt növényt. Komor testvéretek. megsirassátok* Fohász Mint akit a kétség tengere Sarkal újabb fájdalmak felé, S lankadóban régi ereje, — Sajgó szive meghasad belé . . . Titkos dombon hervadó virág: Bűvös kelyhe zord enyészeté, Árva bolygó, kit egy más világ Száműzött, a bus halál elé ... Én.. . ilyen vagyok? Legör- I nyedő? Sirbatérö, tespedö erő? És . . . ilyen legyek? — Az nem I lehet! Ó, lehessek én szerény, sudár, — Gyötrődök szemén reménysugár: Isten, nyújtsd nekem a kezedet! Tóderik lassan föltápászkodott. Az arca fekete volt, egészen fekete. Zárt és néma, mint egy üszkös fal. Lassú mozgással fölállt, nem nézett senkire, csak a pulthoz lépett, két nehézkes döcögő lépéssel, megmarkolta az odatámasztott nagy havasjáró botot, két kézre kapta, s anélkül, hogy jóformán odanézett volna csak egy pillantással is, úgy sújtotta vele fejbe a még egyre ordítozó tanyást, hogy csak összecsuklott, s a padlóra zuhant, mint egy eldőlt zsák. A bot tompa puffanása egyszerre kijózanította az embereket. Mindenki hidegre vált arccal nézte az elzuhant tanyást. Nagy csönd volt. Szinte odadermedt a csönd a falakhoz. Tóderik pedig a nagy csöndben visszafordult a pulthoz, lassan és nyugodtan, a botot visszatámasztotta, ránézett a kidülledtszemü örményre, és az átalvetőre bökött. — Túrót és málélisztet. A szavak egyszerre elűzték a dermedést. Az emberek megmozdultak, kiki a sapkája után nyúlt, begombolta az ujjasát, és tolongani kezdtek az ajtó felé. Egy szó sem esett. Egyikük sem nézett a mozdulatlan tanyásra. Az örmény valószínűtlen fürgeséggel ugrott a lisztes szákokhoz. Fölemelt egyet. — Tartsad — mondotta, de didergett a szó a szájában. Tóderik tartotta az átalvetőt, az örmény öntötte a zsákból. A zsák reszketett, az átalvető nem. Már túlcsordult a drága liszt, mikor Tóderik felmordult. — Hadd már abba, he. — Vidd, vidd — lihegte az örmény és arcán izzadtság gyöngyözött — vidd, vidd, csak eridj. — Túrót. Szőrfülü a sarokba ugrott, és egy egész deberkét emelt я pultra. — Vidd, vidd, csak eridj — ismételte lázasan. Tóderik beleerőszakolta valahogy a deberkét az átalvető másik felibe, aztán nyögve vállára emelte az egészet. Az üveget és a gyertyát belesüllyesztette a tarisznyába. — Eridj, eridj! ... — lihegte az örmény és kidülledt szemmel, rémülten nézte a földön fekvő embert. Az akkor mozdult meg először. Hörögve felnyögött. — Jaj ... — mondotta — jaj . .. Haja közül vér szivárgott elő, sötétfekete vér. és megfestette a piszkos padlót. Az arca is véres volt. Orrából folyhatott, vagy a száján. Tóderik helyre rántotta vállán az átalvetőt, megmarkolta a botot és elindult. Elment a hörgő tanyás mellett, lassan, döcögve, mintha nem is történt volna semmi. Csak az ajtóból nézett vissza. — Ha már hazudik, legalább viselné magát emberségesen — mordult oda az örménynek, aki kidagadt szemmel még egyre a pultja mögött állt, nézte a fekvő embert, és zsíros arcán csurgott lefele nagy cseppekben az izzadtság. Aztán kilökte az ajtót, és a kitóduló pálinkagőzös felhővel együtt kilépett a jéghidegen csillogó utcára. ' Egy ember nem látszott sehol. Néma volt a falu, mint a halottak. Csak a kéményekből szállt kéken és nyílegyenesen a magosba a füst. Fölnézett a kékesfehér égre, mely mintha csupa jéghideg, csillogó tűhegyekkel lett volna teleszórva, és ezt gondolta: fagy lesz az éjjel, kemény fagy. Aztán lassan, döcögve, nyöszörgő bocskorokkal megindult fölfelé a Bisztrán. Még nem érte el az utolsó házat, mikor futó lépések szapora csikorgását hallotta a háta megett. Aztán hirtelen éles, parancsoló kiáltás verte hátba. — Állj meg! Hé! Te urszubeli! Megállt, és lassan megfordult. Egy sötétzöld egyenruhás, bajuszos csendőr loholt feléje az utón, puskáját kezében ló?8
