Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
ró: aztán mért az ágából visztek, buták, mért nem a hasábbó’.? Az tovább tart! S ő maga segitett a gyerekeknek, megrakni a kisszánkót, szép bükkhasábokkal, az ölfarakásból. — Na, mit ad Isten. Valamelyik piszok szomszéd besúgta az erdésznek, hogy a gyerekek ölfát loptak. Az erdész a bárónénak, s a báróné bevitette az udvarba a fát is, meg a gyerekeket is. Azok aztán szépen megmondták, hogy ők a mariásza báró úrtól kapták a fát, a Korhányban. — Ott történt ez a belső kisudvaron, hallotta a kulcsár is, meg a konyhai cselédek, mind. A báró éppen az istállókból jött be. Jöjjön csak ide — hivta oda a báróné az urát — ezek a pimaszok azt hazudják, hogy maga adta nekik a fát a Korhányban ! Hallott már ilyen szemtelenséget?! Még hogy maga adta nekik! — Álltak nagy ijedten szegény gyerekek, s várták, hogy a báró kisegíti őket a bajból. De az biza még rá se mert nézni a feleségére. Csak megcsóválta a fejét, hümmögött valamit, s úgy elkotródott, mintha soha ott se lett volna. Este aztán a belső inasnak oda adott húsz forintot, hogy vigye el a gyerekek anyjának. Hízott disznót vettek rajta, s igy még maradt is két szekér fára való. Hát igy volt ez. A disznajói erdők alatt egy róka egerészett. Párásodott az ég. A szürkület némán terült széjjel a völgyön, s titokba burkolta a Marospart sovány füzeseit. Tóderik hallgatott, összetottyanva az ülésen, mint akiből már minden szó kijött. De Mitru erősen benne volt a mesélésben. — Hát amikor a nagy torony leégett! Ez még akkor történt, amikor az urak haragban voltak a királlyal. Az osztrákokkal, na. A bárót elvitték valahova messzire, s bezárták. Az asszony volt csak idehaza. Még fiatal ypli akkor, alig pár esztendeje házas. — Katonaság jött Régenbe s valami nagy tisztek voltak velük. Osztrákok, persze. Kiüzemtek az udvarba, hogy enni eljönnek. A kegyelmes báróné ezt üzente vissza a fullajtárral: ha jönnek, itt lesznek. Ök nyerték meg a háborút. — Hát azok el is jöttek. Valami nagy magos tisztek. Hercegek, grófok, bárók. Osztrákok, persze. — Na, felteritenek az inasok a nagy ebédlőházban. Látnád azt, te! Olyat még nem láttál! Én már voltam ott, hat év előtt, egyszer, mikor a medvebőröket vittem bé az udvarba, s a báró béhivatott, Hej, te, mi minden van ottan... ? — Na, aztán megtérítenek az inasok, főinas, meg kisinas, meg miazisten, s leülnek asztalhoz. Hozzák az egyik ételt. Hozzák a másikat. Hát egyszerre csak beszalad az egyik inas, és kiáltja nagy ijedten: kegyelmes báróné, kigyulladt a kémény! Majd eloltják — mondotta a báróné — hozzátok az ételt tovább. Te pedig ne kiabálj az urak előtt. — Hozzák az ételt az inasok, hozzák. Sokmindenféle sültet, tésztát. Egyszercsak megint beszalad egy. De már sápadt, mint a fal, az ijedtségtől. Ég a padlás! — kiáltja ég a padlás! — A kegyelmes báróné még csak nem is mozdult. — Nem a tied ég — mondotta — hozzátok az ételt. — A nagy magos tiszt urak persze nem értettek a beszédből semmit. Osztrákok voltak, szegények. Hozták tovább az ételt. Mind csak hozták. Borokat. Pálinkákat. Szalad be a kulcsár. Kegyelmes báróné, tessék menekülni, tessék szaladni, szakad le a tető! — Hadd, hogy szakadjon. Nem a tiéd szakad. Hozzátok az ételt. Nem látod, hogy vendégek vannak, s ebédelünk? —■ De már akkor a padláslépcső is égett, s jött be a füst a szobába. Néznek a sok magos tisztek, néznek, de nem értik, mi van. Hozzák az ételt tovább, de már csak úgy reszketett a térire fás sírfeliratok Utánam semmi sem maradt, Mindent elnyelt a kocsma. Sirat engem sógor, koma. Ж Ó, te halál, halál! Mirt nem válogattál ? * Hatalmas férfi nyugszik itt, Kinek példája megtanít, Hogy im lehet szív nélkül élni, És ész nélkül sírba térni. Ж Dobként pergett mig élt. Sára asszony szája, De már csillapittá A halál kaszája. Ж Eledelét ette falva, Azért nyugszik itten halva. * íme én is tanúsítom, Hogy van élet túl a síron. Kicsit hosszabb, De még rosszabb, Mert a férgek harapdálnak, Hívnak engem Peti Pálnak. * Jer szivem, hü párom, Ne várass magadra. Összehúztam magam itt lenn, Helyet csináltam neked. * Itt nyugodna Kriszti Pista, De felesége őt megzavarta. A gödörbe utána ment, Egyedül nem bírta a Csendet. Ж Egy gondolat bántott nagyon : Nem lesz, ki majd mégsirasson. Kétségbe én már nem esem, Sirat harminc részletesem. Fizettem eleget máig, Várjanak a feltámadásig. 21
