Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-11-01 / 11-12. szám

— Igen friss, finom, idei olajbogyók! — jelentették ki végül.

Most a kis bíró megint az Ali Kodsa szerepét játszóhoz fordult:

— Hány évet töltöttél távol hazádtól?

— Hetet, uram! — felelte a gyermek.

— Nos, ezek a bogyók ideiek, hogy kerülhettek volna a fazékba, ha nem vetted volna ki belőle r. régi bogyókat is, meg a pénzt is?

A vádlott tiltakozni akart, de a gyermekbiró rákiáltott:

— Hallgass, tolvaj vagy, börtönbe veled! — mire az örök elhurcolták a vádlottat.

A kalifa örvendezve mondta kísérőjének:

— Ez aztán éleseszü, életrevaló gyerek! Körültekintőbben ítélt, mint a kádi. Tudakold meg, hogy hívják és hívjad be a holnapi tárgyalásra, hadd ítélkezzen az igazi Ali-Kodsa ügyében is!

Mikor a kisfiú másnap megjelent a palotában, a kalifa nyájasan elbeszélgetett vele és megbízta, hogy az olajbogyópörbeu hallgassa ki a feleket, ahogy tegnap tette és hoz zon tiszta lelkiismerettel, igazságos Ítéletet.

így is történt és a hűtlen barátot sokévi börtönbüntetésre Ítélték. A kalifa pedig megrótta a hebehurgyán ítélkező kádit:

— Tanulj ettől a gyermektől, aki körültekintő és bölcs volt Ítéletében! — mondta. A gyermeket gazdagon megjutalmazta, gondoskodott tanulmányáiról és mikor felcseperedetí, előkelő hivatalt bízott reá.

— Mi lesz már gyönyörűséges galambom? meddig várjak még?

De, ha megszólalt vesztére tette, mert mérgesen kiabált vissza Földi:

— Ha éhes vagy egyél, ha nincs mit, főzzél magadnak! Én bizony rá nem érek veled vén emberrel bíbelődni, bajlódni! Édes kis gyermek ring a virágban! Akkora csak, mint a kicsid ujjam, de máris olyan szép, olyan csodaszép, hogy Ég minden lánya, fia nyomába sem ér!

Felkacagott Túr és nem bánta már idők múlását. Három nap, három éjszaka csak ült Túr a padkán, csak pipázott, csak várakozott és már maga is elhitte, hogy ősz-öreg ember lett a várakozás alatt. De már azt sem bánta, csak nézte az ajtót. Földi meg csak parancsolgatott: most meleg viz kellett neki, most tiszta gyolcs, most szagos olaj! Ugrott Túr, adogatta ki a gyolcsot, olajat, meleg vizet, akár szivét is kiadta volna! És nem kérdezett semmit, csak várt és nézte az ajtót.

No, ha annyit nézte, nem nézte hiába! Harmadnapon, mikor Alkony éppen szét-teregette Napisten vánkosait, csak kinyílt az ajtó és belépett Földi. De milyen megváltozott Földi lépett be a szobába! Alig ismert rá Túr! Szemében nem csillogott pajkos kedv, melegen égett benne az öröm! Játékos nevetés nem húzta fel szája szélét, de boldogság virága virított bibor ajkain. Karcsú bokája nem szökkent játékos kedvben, két ölelő karja nem repdesett a várva várt csók elé . . . csendesen lépegetett, puha karral ölelte magához a jóllakottal! alvó gyermeket és fehér mellének piros bimbóján édes anyatej csurrant le a földre.

Szép volt az anyává érett Földi, ezerszer szebb, mint eddig! És Túr áhitatosan nézte párját. Túr elé lépett Földi, felmosolygott rá és karjára fektette az alvó csöpséget. Szava puhán, csendesen csendült, mégis megremegett Túr apó szive:

— Gyermekünk született nékünk! Nevezd hát nevén fiadat.

De Túr megrázta fejét:

.— Ata-Ten tudja mivégre adta nekünk az áldást! Majd megmondja Ő a nevét — szólt és kilépett a gyermekkel Túr vára elé.

Égalján megállt Napisten, arca lángoló piros lett az örömtől. Nem birt türelmetlen kíváncsiságával Hold király és időelött futott fel az égre. Kinyitották szemüket az összes csillagok, mintha éjszaka lett volna, pedig fényességes fényes nappal volt, mikor Túr apó felemelte a gyermeket. Megmutatta ég mind a négy tájának. Aztán szép csendesen lefektette a földre és felszólt a magasságos égbe:

— Gyermekünk született nekünk! Ég adta, Föld szülte ... mi légyen hát a neve?

Zengőn, lágyan, mégis mindent betöltőn hangzott le a földre az Ur szava:

— Ég fia. Föld szülötte. Te gyermek, nevekedjél. növekedjél, mert Te ügyelsz majd a világra, ha az emberlakta világ ideje elérkezik! Legyen hát a neved Turfia: Világügyelő!

A döbbent csendben Nádszál kisasszony suttogta először: Elérkezett az emberlakta világ ideje! Ger-Ten rákönyökölt a föld partjára úgy nézte az uj csudát! Csillag villogta csillagnak, hullám csókolta hullámnak:

— Emberkék nagy tanítómestere, Világügyelő édesdeden alszik Turvárában, feje felett Őrködik a koronás Turul madár, lábainál fekszik a csodaszarvas!

És idők múlására várt minden teremtett lény ég alatt, föld fölött.

124