Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
időre nem találkozik-e valakivel. Figyelni fogja, hogy kiknek ir és kiktől kap levelet. És nekem minden héten jelentést tesz. Megértette? — Igenis! — Hát akkor elmehet! Miskolc teli volt oláh katonával. Ott lehetett látni az utcákon, parkban, villamosokon, kávéházákban, mindenütt. Főfészkük a Hunyadi-uti laktanyában volt. Most már nem olyan bocskoros, szedett-vedett külsejük volt, mint amilyeneknek Pista a zsérci átvonulásuk alkalmával látta őket. Térdigfüzős cipőben, vadonatúj khaki egyenruhában, hátulról felcsapott barna vadászkalapban jártak. Gyönyörűen kiöltöztek a rabolt magyar pénzen. Hangosak voltak, hencegők és közönségesek. Különösen a piperkőc tisztjeik. Mindenki gyűlölte őket. A hangos beszédjüket, a gondtalan nevetésüket, a jóltápláltságuka.t a jólöltözöttségüket, amelylyel irigységet és utálatot provokáltak ki a sok lerongyolódott, éhező, szomorú magyar részéről. Százak meg százak ették a népkonyhák nyomorúságos kosztját, intelligens nyugateurópai kultúrájú emberek, a saját hazájukban, ugyanakkor, amikor a havasokból szalasztott, félig állat pakulár soha nem látott ételekben turkált. Nem volt előttük szent a magántuladjon. Piszkos kis tolvajlásokról, szemtelen rablásokról beszéltek napról-napra a városban és napról-napra jobban megutálta a ‘felszabaditókat” mindenki . . . Szeptember vége felé járt már az idő. A napsugár ugyan csillogott, ragyogott, de nem tudta többé felforrósitani a levegőt. Az Erzsébet-téren egyre szaporodott a sárga falevél, meg a padokon üldögélők, szótlan, behunyt szemű serege. Az utolsó napsugarakat itta, habzsolta mohón mindenki. Pista hosszú barangolás után épp az imént jött le az Avasról. Lassan végigment a téren és megállt a sarkon nézelődni, épp a villamosmegálló előtt. A járdán tarka emberfolyam folydogált. Nők. férfiak, oláh tisztek járkáltak, rajzoltak az utcán tarka összevisszaságban. Ittott megtorlódott a tömeg, szembejövő ismerősök váltottak néhány szót, de sok időre nem lehetett megállni, a sürü tömeg csakhamar szétsodorta őket, a folyam megint folydogált tovább. Mintha az egész Miskolc kint sütkérezett volna az utolsó napsugarakban. Búcsúzott a nyár. Pista kiállt a járda szélére, hogy ne legyen útjába senkinek és úgy nézte a sétálókat. Amint igy nézelődik, egy feltűnően szép nő vonta magára a figyelmét, aki egy ma^ gas, jókiállásu fiatalember kíséretében befordult az Erzsébet-tér sarkán. Utánuk fordult és rögtön feltűnt neki, hogy egy oláh piperkőc, egy magas fekete hajú hadnagy megy mindenütt a sarkukban. A nő meg a férfi a rendes sétálásnál kissé gyorsabban haladt, láthatólag az oláht igyekeztek lerázni, de ez követte őket makacsul, mint egy bulldog. Pista most már fokozott érdeklődéssel nézte a jelenetet. A nő meg a férfi elérték a tér túlsó végét s pillanatnyi habozás után szélességében szelték át a teret, majd a virágágyak túlsó oldalán indultak visszafelé. A tiszt szemtelen mosollyal mindenütt a sarkukban, sőt, amint Pista észrevette, beszélt is hozzájuk. A jelenetre egyre többen lettek figyelmesek. A nő meg a férfi láthatólag igen kényelmetlenül érezték magukat az egyre erősbbödő közfigyelem középpontjában, a lovagias oláht ez azonban láthatólag nem zavarta. A férfinak vörös volt az arca, többször meg akart állni, de a nő ilyenkor mindig csillapította. Már majdnem újra odaértek a Pista posztjához, mikor a hadnagy megint súgott nekik valamit. Erre a férfi hirtelen megállt, megfordult s mielőtt a nő megakadályozhatta volna, dühtől remegő hangon és meglehetősen hangosan, rászólt az oláh tisztre. — Csirkefogó! Az oláh nem érthetett magyarul, mert minden sértődés nélkül nézett a fiatalemberre, s csak amikor annak megvető arcát látta, találta ki, hogy most megsértették. A mosoly egy pillanat alatt lefutott az arcáról, amely rögtön eltorzult és fenyegető hangon kérdezte: — Qu’ est cé que c’est ca? A nő könyörögve szólt a kísérőjéhez. — Bandi, az Isten áldja meg, ne szóljon neki. De a férfi idegeit, úgy látszik, túlságosan próbára tette a vesszőfutás, mert az oláh viselkedését oly tömören jellemző szót újra megismételte, de most már franciául. — Fripón! A tiszt sápadtan lépett a fiatalemberhez közelebb, de mikor a szálas alakon végignézett. jobbnak látta nem inzultálni. A fiatalember szerencsétlenségére azonban éppen odaért egy készültség, amelyet a tiszt magához intett, s az incidens vége az lett, hogy a fiatalembert elvitték. Pista szorongva követte őket egész a Józseflaktanyáig, ahova a letartóztatott fia108
