Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-11-01 / 11-12. szám

aludt minden teremtett lélek Sirok-vár kör­nyékén . . . . . . Előbb Pista bujt ki a lyukon, aztán Siposs százados. Káprázó szemekkel néztek szét a vaksötét után az ezüstös ragyogás­ban. Aztán leültek egy-egy köre. Fáradtak voltak. — Ez Sírok — mutatott le Pista az éj­féli csöndben hallgató falura. — Most ti­zennégy kilométerre vagyunk Egertől nyu­gatra. Siposs százados bámulva nézett körül. — Szinte még most is hihetetlennek tűnik fel előttem, hogy mi a föld alatt jutottunk el ide. — Pedig igy van — mondta Pista fáradt hangon. Sokáig, nagyon sokáig hallgattak. Végre Pista felállt. Halvány mosollyal nézett a társára. — Most megint elválunk, százados ur. Sajnálkozás, sőt szomorúság csengett a hangjában. — Százados ur egyenesen megy tovább nyugatnak. Az utunk itt, sajnos, elválik. — És te? Mi lesz veled itt az Isten háta mögött az éjszakában? Egerbe alig mehetsz vissza . . . Hazakisérlek. Jó? Pista úgy nézett a nálánál jóval idősebb emberre, mint az idősebb testvér az öccsére. — Óh, engem nem kell féltenie, százados ur, — mondta szomorkás mosollyal. — De mégis . . . éjszaka, egyedül . . nem gyereknek való. Pist3 arcára fanyar mosoly rajzolódott. Gyerek? . . . Hol van itt gyerek? ... Ki a gyerek? Évek óta gondokkal kel, gondok­kal fekszik. Az apja Szibériában van vala hol. Nem tudni él-e, hal-e. Az anyja tanít otthon, mert a korona értéke folyton rom­lik s az apja fizetése kevés. Most nem vet­ték fel Egerben, Isten tudja miért? Élt már kukoricakenyéren, szacharinos teán, járt lyukas cipőben, le kellett már mondania zokszó nélkül sok mindenről, ami azelőtt megvolt. Bátorítania kellett az anyját, vé­denie kellett az öccseit. . . ő a gyerek? — Engem ne féltsen százados ur! Körülkanyaritotta a karját az alvó táj fölött. — Nézze, százados ur, ez az én földem! Ez az én hazám! A szemét belefurta a messzeségbe. — A Tardy nemzetség itt él évszázadok óta. Én Hevesnek, Borsodnak minden tal­palatnyi helyét ismerem. Nekem itt védőm és barátom minden domb, minden fa, min­den falu és minden ember. Errefelé palócok laknak, százados ur, palócok, akik az én fajtám. Mert én is palóc vagyok. Ez a föld és ezek az emberek az enyéim. Én meg az övék vagyok! Én itt nyugodtan alszom az erdőn és dalolva járok az utakon éjjel-nap­pal, mindig. Én itt nem félek senkitől és semmitől. Siposs századosra mintha mázsányi ütés zuhant volna. Úgy érezte, hogy az amit hall, egyszerűen elképesztő. Uramisten, valóban egy tizenötéves gyerek mondotta ezeket? Hát a pesti világ, a pesti történé­sek, a pesti lárma mögött van még ebben az országban ilyen is? Ö kunsági volt, s igazában csak a kun­­s!gi magyart ismerte. De, lám, ez a kisfiú itt palóc, ahogy magát nevezi, s itt a ma­gyarság iránti keserű szerelem ugyanaz, mint benne. S ha ez van a székelyben, a jászban, a hajdúban, ha ez lobog Somogy­bán, Vasban, Csallóközben, Bácskában, akkor ö nincs egyedül. Akkor tízezer, száz­ezer, millió kis magyar tűz izzik minden­felé ebben a halálrasebzett országban, s akkor, nemcsak kell, hanem érdemes is harcolni, hiszen itt győzni is lehet, csak ép­pen tudni kell, hogy a tüzek, a magyar tüzek lobognak mindenfelé és ezekben a füzekben el fog égni minden, ami termé­szetellenes és nem magyar, csak éppen meg kell a tüzeknek találniuk egymást . . . Meghatottan nézte az égőszemü fiút. Ma­ga sem tudott számot adni az érzéseiről, de valami nagyon furcsát, valami nagyon szé­pet, valami nagyon felemelőt érzett . . . volt valami megkapó abban, hogy ott, éjfélkor egy holdfényben ragyogó romvár tetején egy kisfiú szerelmet vallott a szülőföldjé­nek. Pista most vette észre, hogy valósággal deklamált. Hirtelen elszégyenlette magát. — Én innen két óra alatt Verpeléten le­hetek — folytatta hirtelen megcsendesedve — onnan engem a vonat hazavisz. Egerbe úgysem megyek vissza . . . Most, hogy kimondta, egyszerre meg­­hökkentete 'az érzés, hogy Egerbe vissza nem menni: fáj. Most döbbent rá, hogy mennyire szivéhez nőtt az öreg gimnázium, n város, a fiuk, minden, együttesen és kü­­lön-külön, amit úgy hívnak, hogy Eger Egyszerre elborította a keserűség. — Ott engem nem tartanak jó magyar­nak ... — eszébe jutott Sváb tanár ur. Hir­telen odafordult Siposs századoshoz. — Százados ur! Mondja! Én nem vagyok jó magyar? — Majdnem sírva kérdezte. —- Soha nem láttam jobb magyart nálad, fiam — felelt Siposs százados ünnepélyesen. Pista lehorgasztotta a fejét. Csönd lett megint. Szoborszerii, dermedt mozdulatlan­­ság. AzHn megint Pista szólalt meg. — Csak mindin nyugat felé, százados ur . . . Egészen a Dunáig. Onnan meg dél­re . 106

Next

/
Thumbnails
Contents