Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-11-01 / 11-12. szám

— No most kell indulnom. — Készülődött. — De hátha lelőnek? — torpant viszsza megint. — Jobb lesz visszafordulni. Elvégre amit nem lehet, nem lehet.

Megint kikémlelt. Az őr már bent járt megint a bástya és a vár közötti szorosban.

— Mindjárt visszafordul. Elkéstem. Hazamenjek?

Megint Siposs százados jutott eszébe, aki várja. Aki teljesen tehetetlen nélküle. Akinek el kell jutnia Szegedre.

— Szeged . . . Hogy is hívják csak azt a vezért? Horthy . . . Horthy Miklós . . . Horthy Miklós egy hős, Siposs százados is hős. Hát én se leszek gyáva. Ha lelőnek, lelőnek. Siposs százados ur azt mondta: Baitárs. Hát én az leszek.

Megint kikémlelt. Az őrszem éppen most fordított hátat. Dobogó szivére szorította a kezét és akkor megérezte a kabátja hajtókájában a cserkészjelvényt. Az ércliliom keményen és bátorítóan lapult simogató ujjai alatt. Ez hatott. Várt egy pár szempillantásig, majd óvatosan lábujjhegyen elhagyta az árnyékot és osonni kezdett a vasúti töltés felé.

Az őrszem egykedvűen ballagott. Pista úgy ment mint a macska. Elérte a síneket, átsuhant fölöttük . . . még tiz lépés a kaptatóig. Most már nem látta az őrt, mert az benn volt a szorosban.

Most futni kezdett a füves lankán felfelé. Pár pillanat és felért a platóra.

A szive úgy duhogott, mint a pöröly, de sikerült.

Nem telt bele két perc és bent volt Siposs századosnál.

— Katonai kordon vette körül a várost — lihegte. — Itt a bástya tövében is őrség van.

Siposs százados elsápadt.

— Hát akkor minek jöttél vissza? Hogy téged is magammal rántsalak a bajba? Megbolondultál?

Pista még mindig zihált a futástól meg a kiállt izgalomtól.

— Százados ur azt mondta nekem egyszer, hogy Bajtárs. És . . . és Szegedre el kell jutnia. Én ki tudom vinni a városból. Ezt az utat meg kellett kockáztatnom. Magyarországnak most kevés a katonája. Úgy látszik szükség van rám is.

Ebben a néhány töredékes mondatban nem volt semmi póz. Egyenes folytatása volt annak, ami Pistát tettre korbácsolta öt perccel ezelőtt.

Siposs századosnak a pergőtűzben előrenyomuló katonák jutottak most az eszébe, akik ugyanúgy mentek vele a veszedelembe, mint ez a tizenötéves gyerek itt mellette. Ugyanaz az eszme hajtja ezt is, mint azokat hajtotta, akik holtan buktak fel a harcmezőn ... A csőcselék felülkerekedhetett egy időre — robbant bele tudatába a gondolat — de lám az örök Magyar Katona él . . . És szive teleszaladt meghatódottsággal . . . Lám itt az uj magyar hadsereg ... a jövendőé ... a feltámadásé . . . Keze tapogatva kinyúlt a sötétben és forrón magához ölelte a lihegő fiút.

— Te! Azt hiszed, hogy elveszett Magyarország? Azt hiszed, van a Istennek olvan nációja, amelyik mcgbir mivelünk? Nincs! — Siposs százados ur elnyűtt, borostás arcát furcsa, komikus fintorba torzította a küzdelem a sírással, ami most megrohanta. — Nincs ... és nem is lesz soha — rázta a zokogás — ... soha!

Pista nem értette ezt a kitörést. Hogy nem veszhet el Magyarország? Persze, hogy a-.-tn veszhet el. De miért kell ezen sírni?

A keze simogatva tapintotta végig Siposs százados borostás arcát.

— Ne tessék sírni százados ur! Hiszen nem is volt az olyan nagy dolog. És lám, nem is esett bajom. Most meg már nem is fog. Úgy eltűnünk Egerből, mint a kámfor. Hallgasson csak ide!

Azzal elmesélte a siroki alagút történetét. Siposs százados bámulva hallgata.

— Te, ez szinte hihetetlen.

Pista most betette az elemet a lámpába, felkattantotta és megindult.

— Tessék utánam jönni!

Siposs százados bámulva követte.

Alakjuk imbolygó árnyékokat vetett az

alagút falaira. Lépéseik nesze egyre halkult, a villanylámpa fénye egyre kisebbre zsugorodott . . . már csak olyan volt, mint egy szentjános-bogár, jelentéktelen, egyszerű, magános és elhagyatott, mint az a két magyar, akiknek világított.

Egy rongyos, borostás ember, meg egy vékony tizenötéves gyerek.

Ilyen katonái voltak akkoriban Arva- Magyarországnak . . .

A fehér mészkősziklák úgy ragyogtak a holdfényben, mint az ezüst. A fehér hegy tetején omladozó falak, csonka bástyamaradványok, feketén ásitozó nyílások, ragyogó. világitó falfelületek meg sötét szögletek hallgattak komoran.

A hold szinte kísértetiessé varázsolta a hallgatag romvárat.

Éjfél után egy óra lehetett.

Lent, a begy lábánál lapítva húzódtak meg az árnyékban az apró parasztházak. Néha-néha vakkantott egyet valahol lent az éjszakában egy-egy kutya, megmegszólalt a kakaskoncert, de csak nagyon halkan és nagyon távolról, mintha az a finom kék ködfátyol halkitaná le, amely békét borit az egész tájra. Egyébként mélységes volt a csend. Köröskörül kilométer távolságban

105