Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
Ami biztos, az biztos. — Ha a munka meghalna, melyik temetőbe temetnéd? — Zsidóba, mert a keresztény temetőkre az van felírva: Feltámadunk! Hallatlan! — Miért sir a kisfia, szomszédasszony? — Megvertem. Most adtam neki tiszta zsebkendőt, és képzelje, belefujta az orrát! Al'ícímazkodó tehetség. — Az állatok alkalmazkodnak a környezethez. Ki tud példát mondani? — A tyuk. — Hogyan? — Akkora tojást tojik, ami belefér a tojástartóba. Egy kutya. — Pistike, a te dolgoza tod szóról szóra ugyanaz a kutyáról, mint a szomszédodé. — Tanító néni, kérem, mindaketten ugyanarról a kutyáról irtunk. Van szive. — Fáj a szivem, mert a gyermekeimnek, nem vettem születésnapi ajándékot. — Én sem vettem, és még sem vagyok annyira oda. — Hát van magának szive? — Szivem az van, de gyermekem nincsen. Hőzassápközvetités. — Ennek a nőnek egy milliója van! .— De a fényképen is lehet látni, hogy szemei ferdék, a szája a füléig ér, az orra kampós, és púpja van. — Hja, ha ön nem Picasso-barát, akkor nincs mit tenni. Az ember hangja keserű volt. Az asszony reánézett és összetalálkozott a szemük. Mélyen belenézett az idegen szembe. Barnák voltak azok a szemek és zavarosak. Élesen nézett beléjük. Az ember zavarba jött a nézéstől és szerette volna elfordítani a fejét, de nem tudta. Ettől még nagyobb lett a zavara és az arca vörösödni kezdett.- Teofil... ne gondolj annyit arra a leányra. Nem érdemli meg, hogy reá gondolj. S jól tetted, hogy eldobtad magadtól a fejszét, ott a csűr mögött, azon az estén s hagytad, hogy elfusson a leány ... de a kést... kár hogy nem dobtad el azt is, amikor az öregasszony ... — Hallgass ... — hördült föl rémülten az ember — hallgass, az Isten áldjon meg! Miket beszélsz?! — Bár az öregasszony megérdemelte, amit kapott. Ő csinálta az egészet, mert gyűlölt téged és ő kényszeritette a leányt... Az ember rémültre nyílt szemekkel meredt az asszonyra. Homlokán kigyöngyözött a veríték.- Ki vagy te... ? Mi vagy te, hogy ezeket tudod... ? Az asszony elnevette magát és elorditotta a fejét. — Semmi, csak éppen gondoltam ezeket. De... — és itt elkomolyodott megint és hangja halkabb lett, sötétebb — amit rólam gondoltál... arra ne gondolj többet... jó ... ?- Miért? — kérdezte az ember rekedten és elvörösödött. — Ha már ennyi mindenről tudsz, akkor erről is beszélhetünk. Miért? — Mert nem minden asszony arra való. — Miért? Mert sánta vagyok? Vagy talán mert csúnya a képem? Az ember hangja ellenségesen megélesedett. Az asszony ránézett a válla fölött, néhány pillanatig nézte, aztán megcsóválta a fejét.- Ne akarj mindenképpen rossz ember lenni. Neked ez csak félig sikerülhet s ezt te is nagyon jól tudod, mert egész életedben mindég csak félig sikerült. Félembernek lenni pedig nehéz érzés. Légy jó ember, akkor egész is lehetsz. Az ember szapora pislogással nézett rá, aztán hirtelen mozdulattal, szinte ijedten szökött fel az asszony mellől. Kezébe kapta az átalvetőt és a baltát. — Boszorkány vagy — morogta — Istenemre az ... Az asszony nevetni kezdett. — Látod, ezt megmondhattam volna neked hamarabb is ...! Sánta Teofil dünnyögött még valamit, de nem nézett többet az asszonyra. Megindult fölfele. Sietve bicegett a rossz lábával és egyre dünnyögött és csóválta a fejét. — A kalapod! — kiáltotta utána az asszony — a kalapod itt maradt! De az ember nem állt meg. Nem is nézett vissza. Szinte még sebesebben igyekezett fölfele, mint azelőtt. Éppen mintha menekült volna a hang elől. Az asszony újra nevetett, aztán fölállt, fogta az ott maradt kalapot és visszament vele a szedrek közé. Hamar tele szedte. Mikor fölért a megszedett kalappal, a két férfi ott ült a barlang szájában és halkan beszélgetett. Teofil elhallgatott, amikor meglátta jönni és arca egy árnyalattal elsötétedett. És a házat meg lehetne venni, azt mondod? — folytatta Bandilla a beszédet. Teofil türelmetlenül rántott egyet a vállán. — Én nem azt mondom, hogy meg lehetne venni, én csak azt mondom, hogy a ház eladó, mert az özvegyasszony elköltözik onnan. Bandilla kutatva nézte az embert. 58
