Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
A DIPLOMÁCÍA MŰVÉSZETE A világháború önkivületileg fütött atmoszférája nemcsak a békés falvak jámbor “fenegyerekeit” nevelte ki hihetetlen lendületű hősökké: orákulumokká érlelte az egykor köznevetségnek örvendő politikus csizmadiákat is. Nem hiába énekelte az ötvenes évek magyarja, hogy: “Megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka a magyarnak”, — a nóta vátesi igéi ime valóra váltak. Akinek nem esik nehezére, nézzen csak szét egy kicsit ebben a meggabalyodott világban s látni fogja, hogy az úgynevezett malomalatti politikusok már napvilágra merészkedtek s fumigálva kicsinylik, mondjuk, Adenauernek az államférfim képességeit; a politikus csizmadiák is földhöz vágták a kaptafát s ezzel a kiáltással: “Itt az én időm!” — rohantak a fórumra s háromlábú székeik helyett világmegváltó eszméken nyargalásznak. Ifjak és öregek, komolyak és komolytalanok, ahelyett, hogy napi munkájuk után látnának, azon törik jobb ügyhöz méltó buzgalommal a fejüket, hogy vájjon a kommunista elvek vagy a kapitalizmus van hivatva helyrepofozni a megbódult és megbődült emberiséget. Különösen az úgynevezett “magas diplomáciát” szokták nagy értelmüséggel szidni ezek a jó emberek. A második pohár bornál, esetleg a harmadik krigli sörnél már fölzug a méltatlankodó tiltakozás: “Le a magas diplomáciával! Nem engedjük tovább orrunknál vezettetni magunkat!” ... S miközben az igy visszanyert emberi méltóság büszke tudatában elégedetten összemosolyognak, vájjon mernék-e csak gondolni is, hogy ez az ő diplomácia iránti ellenszenvük a magas diplomácia művészetének jól kiszámított furfangja s furfangiának eredménye? Hogy a jelen esetben épp akkor vezettetik orruknál fogva magukat a diplomáciától, amikor ez ellen kézzellábbal tiltakoznak? Vakmerőén hihetetlennek tetszik ez az állítás, de aki a diplomácia történetét átlapozza, sok minden olyannal tisztába jön, ami azelőtt érthetetlennek tetszett előtte. Sőt merném állítani, hogy a diplomácia művészetébe való bekukkantás arra is képessé tesz bennünket, hogy a világháborús helyzet jelszavaktól hangos zűrzavarában eligatzitson, a mesterséges ködöt eloszlassa öntudatosságunk látóhatáráról s megtanítson világosan látni. Ezért és csak ezért, érdemes egyet és mást elcsevegni a diplomácia művészetéről. ❖ Szinte paradoxonszerüen hangzik ma már, ha azt állítom, hogy volt idő, amikor a háború rendes, a béke pedig rendkívüli állapota volt az emberiségnek. A jog, törvény és igazság hármas egységét a fegyver képviselte, amely annál hathatósabb volt, mennél keményebb ököl markolta. így aztán az emberek háborúval feküdtek s háborúval ébredtek. Ám ez azokban az időkben természetesen hatott: ez volt a mesterségük — szegényeknek! Fegyveresen, nyakig vértben mentek nemcsak a csatába, hanem a táncba, lakodalomba, országgyűlésbe, templomba. sőt a sírba is. És ha már a szomszéd idegen népeknél nem akadt rabolnivaló, az egyfajtájuak derék fiai egymásnak estek. Dehát hogyisne? Oly szomorú, lélekölő az: “munka” nélkül lézengeni, helyélve tölteni a drága napokat... Hogy a háború természetes állapota volt egykor az emberiségnek, mutatja a magyar nemesség története is. A magyar nemes semmi mást nem tartott magához méltónak, csak a háborút, a kardforgatást. A paraszté a dolog, én magyar nemes vagyok! — döngették önérzetesen a mellüket s a békét az ősi virtusokat senyvesztő időknek nevezték. A béke csak akkor lett természetes állapottá s a háború természetellenessé, mikor a krisztusi tanok által megnemesedett emberiség államokra, még pedig jogállamokra tagolódott s amikor nemcsak arra jöttek rá. ! ogy a munka nemesit, hanem arra is, hogy béke nélkül munka, munka nélkül emberi haladás el sem képzelhető. Alig vette át a béke jogos uralmát, a túlzásokat fölöttébb kedvelő emberiség máris a másik végletbe csapott: egy-egy háború után a békét “örök időkre” kötötték meg s arról, hogy ez az “örök idő” csak évekig, olykor csak pár hónapig tartott, igazán nem tehettek. Annak okai a diplomaták voltak, de ezek sem valami vérszopó hajlandóságuknál fogva, hanem azért, mert ők az egyes államok ellentétes érdekeinek reprezentánsai. Azt. hogy az egyes államok érdekei ellentétesek egymással, talán nem is kell bővebben magyarázni. Nincs két ország a világon, amely teljesen hasonló volna egymáshoz. Az egyik a tenger mellett fekszik s kikötésre alkalmas partjai vannak bőven; a másiknak nincs tengere de van rengeteg termőföldje; itt kőszén és vas terem bőven a föld mellében. ott zamatos szőlő, finom gyümölcs érik garmadaszámra a lankás hegyoldalakon. És mivel az embereknek ma már egyképpen van szükségük tengerre, kőszénre, vasra, búzára, szőlőre, stb. — önként felvetődik a kérdés: “Mi volna, ha a szomszédom vasa, kőszene, búzája stb. is az enyém volna? Érdekem, hogy megszerezzem azokat vagy legalább is olcsón, nagyobb fáradtság nélkül jussak hozzájuk.” És mivel a szomszédnak is ez az érdeke, a kétféle érdek homlokegyenest ellentétes volta nyilvánva36
