Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-11-01 / 11-12. szám

Döbrönte vára a kezünkbe essék. Hallgass meg, herceg asszony. ANNA (hallgat és maga elé mered. Azután összehúzza magán a ruhát, mintha fáznék. Az asztal mellett az egyik székre leül. De amikor megszólal újból közömbös, hűvös a hangja): Hallgatnám, Leó lovag, hogy milyen tervet készítettél? LEÓ: Tervem szerint először elküdöt­­tem Athanáziuszt, a bogumil papot. ANNA (bólint): Sejtettem. Tehát Athanázius a te akaratodból jött. LEÓ: Az én tervem és akaratom volt, hogy a bogumil pap felgyújtja a görögöket. Athanáziusz sikerrel végezte feladatát. Fel­­zenditette a görög lelket, Döbrönte görög népe mellénk állt. ANNA: Hát háborúságot akarsz? Ez a terved velünk? LEÓ: Ez a tervem: Anna hercegasz­­szony, Alekszios Angélosz unokája gyújtsa ki a harcot a császári trónért. ANNA (feláll a székről): Megrémítet­tél, Leó lovag. LEÓ (közeledik hozzá. Izzó majdnem parancsoló hangon): Tarts velem és én fel­vezetlek a trónra! ANNA (riadtan kilöki karját a tenger felé): Bolond! Bolondok! Nem számoltatok Döbröntével! LEÓ (harsogva nevet): Ne félj, nem hagytam ki a tervemből Döbröntét sem. Döbröntével végeztünk. Kívül van már a falakon. És itt bennt, Döbrönte várában, nem maradt más, mint csupa velünk tartó, hü görög. ANNA (megindul az asztaltól, rémül­ten siet az ajtó felé, amelyen kilépett)­­Betör! Visszajön! Ne hidd, hogy kívül ma­rad! Visszajön győztesen, fitymálva meg­­paskolja az arcom és kinevet. Téged pedig megöl! LEÓ (nevetve, hencegve): Ez a ter­vem: Döbrönte ma éjszaka meghal. Ez a tervem: vérét felnyalják a tenger hullámai, testét elnyelik a hegyek. (Nevet.) Ez a ter­vem: hogy a magyarok azt hiszik lesre men­tek, pedig léprecsaltam őket. Száz bizánci, vértes lovag várja őket a tengerparti ut fölött. ANNA (az előbbi menekülés rémületé­vel kinyitja az ajtót. Leó egy lépést tesz utána és megfogja a karját, Anna erre megmerevedik és Leóra bámul): Nem hihe­­tem. Ha láttam volna a küzdelemben, a­­mint legyűrtétek, most forró lennék és hin­nék. De igy! Csak a halál szelét érzem. És ki tudhatná, a halál szele kinek hoz hirt? LEÓ (elengedi a asszony karját): Kis­hitű vagy, Anna her cég asszony. ANNA (nem lép be az ajtón. A nyitott ajtó előtt áll és töprengve pillant Leóra. Azután karjait összefonja a mellén. Mintha igy akarná rettegését fékezni): Egyet mondj meg, Leó lovag, miért teszed ezt? LEÓ (már-már nekilendül, hogy hoz­záfusson. Azután mégis állóhelyében ma­rad. De karjait kinyújtja az asszony felé): Megmondom: Anna Angéláért! Bizánc ba­­zilisszájáért! ANNA (halk, zengő, fájdalmas han­gon) : Te mondottad, Leó lovag, hogy bar­bár katona asszonya lettem. Hátha elvesz­tem már és barbár lettem magam is? Mél­tó leszek-e igy a császári trónra? LEÓ (áradó hangon és mig beszél las­san közeledik hozzá): Hallgasd beszédem és közben figyeld, hogy megszólal-e benned a bazilisszák lelke? Hallgass és emlékezzél, hogy mit mond a bizánci törvény? Amikor a bazilissza kilép a szent palota kápolnájá­ból, koronázása után, és halad a szenátorok aranykockás köpenyei között, akkor még csak asszony, esendő, hétköznapi, talán barbár asszony. Emlékszel a törvényre, Anna Angela? ANNA (halk hangon, mintha álmából beszélne): Emlékszem. Ismerem a törvényt, de messzi, ó, nagyon messzi kerültem a bi­zánci törvénytől. LEÓ: Gondolj rá, gondolj erősen a bi­zánci törvényre. Ahogy megy az asszony császári testőrség arany páncéljai és lánd­zsahegyei között. Ahogy mégy majd te, An­gela Anna, a miniszterek előtt, a fehér selyembe öltözött eunuchok között. Gon­dolj a palotatisztek félmérföldes sorfalára, amelyen végig pillantasz majd, Anna An­gela her сед asszony. Az apródok után tíz­ezrek állnak kék brokátban, tízezren zöld brokátban, tízezren sárga brokátban. De még mindig csak asszony vagy, esendő, hétköznapi, talán barbár asszony. És ve­zetnek majd a belső propileákon át a ter­­rasz ezüst kapujáig és ott végül mégha-34

Next

/
Thumbnails
Contents