Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-11-01 / 11-12. szám
cal figyeli. Anna végül felpillant. Meglátja Eudókia leskelődését és feláll. Mintha megijedt volna Eudókiától) Amig nem mondtad is, sejtettem. Éreztem. (Újból csend. Anna körülpillant, mintha először látná, végig méri a falakat.) Tudtam, éreztem. Az énekéből hallottam, értettem. (Újból csend. Aztán rémülten): Igazad van, Eudókia, jobb, ha azonnal elhagyja Döbrönte várát. EUDÓKIA (egy pillanatra kizökken abból a játékból, amit eddig folytatott. Megrémült, hogy fiának el kell menni. A hercegasszony kezéhez kap. Meggörbülve pillant fel rá): El tudnád küldeni titkolt, szerelmével? A bizánci énekest, aki a te véred? Elküldenéd Leót, a bizánci lovagot? ANNA (fátyolos hangon, csendesebben és mintha nem arra gondolna, amit mond) • Jobb, ha visszatér Bizáncba. Ott többet használhat a görög népnek. EUDÓKIA (forrón, sustorogva, egyszerre izzik): De ahol te vagy, ott a görög császárság. Ott van Bizánc. Minden igaz görög lovag kötelessége lenne, hogy idezarándokoljon és lábad elé hulljon. Hát elküldheted az egyetlent, aki nem feledte bizánci kötelességét? Hiszen te vagy a bizánci trónus örököse. ANNA (megrázza a fejét. Csüggedten) : Ne szólj erről, Eudókia. Én már nem hiszek Bizáncban. Nem kerülök én többé vissza Bizáncba. És már nem bírom tovább a harcot sem ezekkel. Azon tűnődöm, meg kellene Döbröntével békülni. A legjobb lenne tán, gyermeket szülni Döbröntének. EUDÓKIA (gyűlölettel kiegyenesedve. Begörbített ujjait mutatja): Meg tudnám ölni. Rossz hatalom van Döbrönte szemében. Gonosz rontás, amivel nem bir szépséged sem. ANNA (elgyengülve): ó, a szépségem. A tükröm azt mondja, szép vagyok. De mivégre itt a szépség? Mivégre ez a szépség? Döbröntének nem kell. Mivégre akkor? Ha legalább harcba vihetném, mint a bizánci herceg asszony ok! Ha harcok sustorognának szépségem körül! De kit gyújtsak fel itt a szépségemmel? Tán Andronikoszt, vagy a másik barbárt, Szalókot? Nem, Eudókia, lásd be, hiávavaló itt a szépség. Lássuk be, győzött itt a rend, a magyart rend. És talán igy van jól. Úgy érzem vissza kell térnem Döbröntéhez, mert egyre jobban félek tőle. EUDÓKIA (tüzelő szemmel, elszántan belekapaszkodik a hercegasszonyba. Féltérdre ereszkedik előtte, de át is öleli. Hadarva, lázasan mondja): Tudod, hogy félig anyád, félig rabszolgád vagyok, a dajkád vagyok, nekem hihetsz. Leó pedig a fiam. Legdrágább kincsem. Hallgass rám, hercegasszony leikecském, felajánlom őt neked. Vedd és áldozd fel Leót, ha kell, c szabadságodért, Bizáncért. Bizánc győzelméért. Legyen övé a döntés. Beszélj vele. Vagy kiröppent Döbrönte markából és eljuttat a császári trónra, vagy dobd ki, a falakon kívülre. Eridj, légy magadban, imádkozzál. Ez az éjszaka a görög sorsvállalás éjszakája lesz. Eridj, én a színed elé rendelem Leót. ANNA (kibontakozik az öregasszony karjaiból és elindul a jobboldali traktus ajtaja felé. Ott megáll és visszafordul. Tépelödve): Hogyan bizhatnám magam egy bizánci énekesre? (Élesebb hangon): Ha legalább tudnám, hogy valóban görög lovag. És ha csak bizánci énekes? (Elrejti arcát és belép az ajtón. Eltűnik a traktusban.) EUDÓKIA (fáradtan leül. Sóhajtva): Idáig eljutottunk, most lássuk, győzhet-e Bizánc? LEÓ (sietve jön a lépcsőkön. Anyjához lép félhangon): Beszéltél vele? EUDÓKIA (átöleli fia vállát és a szin baloldalára huzza, távolabb az épülettől, amelyben Anna hercegasszony eltűnt. U- gyanolyan félhangon): Szólottám rólad. LEÓ (izgatottan): Sikerült megmozdítanod? EUDÓKIA: Azt hiszem. Úgy látom, válaszúton áll. De már azt mondotta, hogy szeretné maga körül felgyújtani a világot. LEÓ (elégedetten nevet. Megveregeti anyja karját): Úgy látom felébresztetted ebben a hegyi fészekben a biborpálota szellemét. (Hetykén, de kissé gúnyolódva is): Hát most aztán győzzön Bizánc! EUDÓKIA (elrekedő, fütött hangon): Ne engedd, hogy elgyengüljön. Ne feledd, megbántott, szeretetre vágyó asszony. ATHANÁZIUSZ (csendes léptekkel jön fel a lépcsőn. Észrevétlenül kerül elő. Konduló hangon szól rájuk): Adjunk hálát az Istennek! LEÓ (felgyulló izgalommal fordul feléje): Elment? 32
