Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
MESE A KÉZRŐL Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatosan szép leány. Viola, aki szegény, egyik kis faluban lakott, az erdő szélen. Violának minden reggel első útja a kertjük végén csörgedező patakhoz vezetett, ahol a bársony harmatcseppekkel mosogatta arcát, s arany haját fésülgette a viz tükrében s egyre csak azt kérdezgette a tovafutó ezüstszin haboktól: — Mondjátok meg telketekre mindentudó ezüstös habocskák, van-e nálam szebb lány a világon? A selymes vizfodrok, valamint az ezüstös habok meg csak kacarásztak sietve, sikolva, de nem feleltek. Anyja pedig, aki egész héten rozsét gyűjtött, fáradtan igy szólingatta Violát:-г- Kislányom, Violám, süssél egy kis hamubasült pogácsát, mig én az erdőt járom. Viola azonban kérlelhetetlen volt. — Nem sütök én! — mondta gőgösen —Nem piszkolom be az ujjaimat. Telt-mult az idő. Nemsokára a királyfi is felnövekedett és már feleséget akart választani. A ragyogó, aranytornyu palotában össze is ültek a miniszterek, hogy tapasztalataikkal segítségére legyenek a daliás ifjúnak. Minden miniszter ajánlott valami jót és megszívlelendőt, de a legbölesebbet a legöregebb miniszter mondta, akinek hosszú, hófehér szakálla a földet Söpörte, s akinek foghijjas szájából az értékes, igaz szavak úgy röppentek kifelé, mint szépen szálló nyári lepkék. — Én azt tanácsolom fiam, -— kezdte beszédét — ha feleséget választasz, először a kezét nézd meg a lánynak, mert a kéz a legjobb értékmérő: ha sokat használják megkopik és repedezett lesz, ha pedig kímélik, finom marad. A királyfi megfogadta a bölcs tanácsot, s miután megköszönte, hírnökeit széjjel küldte, akik a legeldugottabb faluban is megfujták harsonáikat, hirdetve a nagy újságot az izgatott népnek: Meseország leányai hallgassatok ide. Királyi palotába fussatok izibe. Királyunknak fia feleshet keres: szőke lány, barna lány, el ne késsél, siess! A hir hallatára egy-kettőre benépesült a gyémántkövekkel kirakott trónterem. S amikor már minden lány ott toiongott, a szebbnél-szebb feleségnek valók között a királyfinak éppen Violán akadt meg a szeme. — Mutasd a kezed, országom legszebb leánya — szólt Violáhbz a királyfi. Ám, Viola öröme amilyen gyorsan föllángolt a ráesett választásban, olyan hirtelen hült le, amikor a kezét mutatta, mert a mosolygószemü szép királyi kérő elszomorodott a lány finom keze láttán. S nem “választott magának feleséget. Sötét felhők ereszkedtek a palotára. A királyfi arcát meg beárnyékolta a bánat. Csak akkior vidult valamicskét, amikor pár év múlva ismét meghirdették a hírnökök az újabb feleség-választást: Meseország leányai hallgassatok ide. Királyi palotába fussatok izibe. Királyunknak fia feleséget keres: szőke lány, barna lány, el ne késsél, siess! Az ország lányai ismét összesereglettek a királyi udvarba. De most sokkal boldogabbak voltak, mint a múltban, mert Viola hiányzott közülük. A póruljárt Viola, bizony, azóta folyton csak zokogott elkeseredésében, hogy nem kellett a királyfinak. Már nem is gondolt a férjhezmenésre. Napokon át mosott, rozsét szedett és mindenféle munkát végzett. A gallyak tüskéi összeszurkálták ujjait. Keze érdes volt s repedezett. A királyfi pedig, aki ez idő alatt végigszemlélte az előtte elhaladó lányokat, búslakodva ült le, mert nem találta közöttük Violát. Majd ismét nem választott feleséget. Sírva, dideregve rebbentek szét a hopponmaradt lányok. A hírnökök meg elindultak Viola keresésére, mérföldlépő csizmát huzva. A bánatos királyfit végül egy sebbel-lobbal érkező, lihegő hírnök vidámitotta föl: Fenséges Királyom, megleltem Violát. Egy kicsiny faluban rozsét szed, mos ruhát. Szebb, mint valaha volt. Arany haja ragyog. Hét nap, hét éjszaka, e hírrel nyargalok. A királyfi jókedvében azonnal fölpattant táltos paripájára és az erdőszéli házikóig vágtatott, ahol a könnyesszemü Violát éppen munka közben találta egy nagy mosóteknő előtt. Szép ujjait a tekenő kivérezte. De a királyfi megcsókolta a lány kezét. Majd nyeregbe tette, hófehér lovára és megsem álltak a kincses palotáig, ahol nyomban megtartották a lagzit. Viola igy jött rá, hogy nem minden a szépség. Sári Gál Imre. 62