Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

ujabb lökésnél Rőczinek már lehetetlen volt hátrálnia, támasztékot kereső lába a levegőben kalimpált egy szemvillanásig a forrást körülvevő gyürüalaku mélyedés fölött s a következő pillanatban úgy zuhant hanyatt, mint egy zsák. Egyenesen bele a forrásba.

Pistának szeme-szája tele lett vízzel.

Ekkor azonban felhördültek a körülállók és az egyik neki akart ugrani Pistának. De a kis zömök Sándor-fiu eléje ugrott.

— Kuss! — állt meg előtte fenyegetően, s ugyanezt csinálta a többi felvégesi fiú is.

Rőczi hörögve, prüszkölve igyekezett kimászni a forrásból. Pista azonban felkapta az elejtett fütyköst s mikor Rőczi kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjék a padkában, olyat vágott rá, hogy rögtön elengedte. Hasonlóan végződött Rőczi minden további kísérlete is. Eleinte rémségesen káromkodott, de mikor aztán a fejére is kapott egyet, csöndben maradt.

Pista csak most eszmélt rá, hogy nini... .

— Hgy kell neki! — hallatszott a kis zömök hangja a hirtelen beállt csöndben.

a többiek nem avatkoztak bele a verekedésbe. Felnézett, és meglepődve látta, hogy Sándor Béla, meg még néhányan csillogó szemmel nézik.

— Jól tette, Pista urfi, csak verje agyon! — biztatta a kis zömök.

Pista csak bámult. Jól tette? Hát már nem tegezik? Meg aztán "Pista urfi"? Nem tudta mire vélni a hirtelen változást.

Közben a jéghideg viz megtette a magáét. Rőczinek vacogott a foga.

— Engedjen ki! — szólalt meg sötéten, és ő sem tegezte már. És azzal megint cihelődni kezdett.

— Azt már nem — csattant fel Pista és felemelte a botot.

Rőczi ijedten húzta vissza a kezét.

—- Engedjen ki — vacogta — megfagyok! — Csakugyan olyan volt a szája, mint az indigópapiros.

Pistának eszébejutott a tavalyi szaladás a tarlón.

— Fagyj meg! Nem lesz kár érted.

A forrás vize azonban valóban rettentően hideg volt, és Rőczi, a rettegett Rőczi, néhány percen belül elkezdett sírni.

Pista nem sajnálta egy cseppet sem, de belátta, hogy egyszer véget kell vetnie a dolognak.

— Na, kimászhatsz, nyavalyás — adta meg az engedélyt.

Rőczi fogvacogva mászott ki. A ruhájából omlott a viz. Roppant nevetséges figura volt, amint ott didergett.

Ekkor uj alak lépett elő bokrok mögül.

— Adjon Isten jó napot, Pista urfi?

Bolla Miska voít. Barátságosan vigyorgott Pista felé.

Pistában valahol lenn, mélyen, megmozdult valami örömféle.

Bolla Miska volt a legkedvesebb pajtása valamikor négy évvel azelőtt. Nagy hadijátékaikban ez a jókötésü, kedves és okos parasztfiu volt mindig az alvezér. Mikor Egerbe került diáknak, Bolla Miskától szakadt el legnehezebben, Bolla Miska hiányát érezte legfájdalmasabban. Vakációkban is mindig kereste, de Bolláék még tizenötben beköltöztek Miskolcra.

— Szervusz, kedves Miska! Hogy vagy? — kérdezte örvendezve.

— Köszönöm, megvagyok. Hát maga hogy van, Pista urfi? — Bolla Miska hangja tele volt a boldog viszontlátás izgalmával.

— Én is megvagyok — mondta meleg hangon Pista.

Aztán megakadt. Nem volt egyéb mondanivalója. Csak töprengett, mint aki a leckéjét nem tudja, hogy mit is mondjon hát ennek a mosolygó parasztfiunak, de nem jutott eszébe semmi. Nem volt semmi közvetlen kapcsolat benne többé, s ez valósággal megrendítette. Hát hova lett az a sok minden, ami ehhez a fiúhoz fűzte és amiről azt hitte, hogy örökké fog tartani? Rettentő egyedüllétet érzett most hirtelen és a szive nagyon-nagyon nehéz lett egyszerre.

Kinos csönd támadt, csak a viz csurgása hallatszott, amint Rőczi csavargatta a ruháját.

Pista zavarában a cipője orrát nézegette. Nem tudta, mit csináljon. Érezte, hogy valami megszakadt közötte és ezek között a fiuk között, akikhez valamikor tartozott. Valami eltűnt belőle, ami megvolt s amiről azt hitte, hogy megvan ma is. Valamit halkan és apránként kilopott belőle a város, a gimnázium, az elmúlt öt esztendő, meg az az életformakülönbség, amelynek nagyságára csak most eszmélt rá. Hirtelen rájött, hogy amit most érez, úgy hívják magánosság.

Valami ilyesmit érezhették a fiuk is, amint ott álltak és nem tudták, hogy mit csináljanak.

Végre Bolla Miska szólalt meg. A hangja bizonytalan volt és szomorú, mint a búcsúzó katonáé.

— Hát...... mi elmegyünk. Istennek ajánlom, Pista urfi.

Pistának hirtelen teleszaladt a szeme könnyel.

— Isten áldjon meg benneteket is, Miska.

A parasztfiuk zavartan álltak még egy

pillanatig, aztán csendesen megindultak. Vissza a tehenekhez.

Pista lehajolt a könyvért és a nagy fütykössel a kezében ő is megindult tűnődve hazafelé. Nagyon fájt neki valami, csak nem tudott rájönni, hogy mi az.

109