Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
Marha. Újházi Edének kedves szavarjárása volt ez, kivált az Írókkal szemben. Ha valakit nem marházott le az irodalomból a mester: biztosan megsértődött. A politikusok közül is kedvenceit marházni szokta. így például Folónyi Gézát. Mikor aztán Polónyi 1906-ban miniszter lett, találkozott Újházival a Kossuth Lajos utcában. A miniszter már előre nevetett a mester zavarán: — No, látod, mester, mi lett belőlem? Ugye most már nem mersz lemarházni? Újházi nagy alázatossággal vette le előtte a kalapját: — Oh, kegyelmes uram, most már csakugyan vigyáznom kell a nyelvemre, mert most már igazán — nagy marha let belőled! Látszat. — Azt mondják, a házasemberek tovább élnek, mint a nőtlenek, — Az csak úgy tűnik nekik! Harangoznak . . . Dal — Hang — Harang. Cseng — Bong — Bereng. Száll — Száll Talál. Szivet. Hívet. Azután soká cseng A csend...... }. F. Badini — Sem a fűrészeket, sem az embereket, aki a fűrészekkel jöttek. Lármásak, zugolódók, verekedők, mondják, azok az emberek. Amig nem volt fűrész, nem volt verekedés sem, mondják. Csendőrség sem kellett. Most van fűrész, van verekedés, van csendőrség. Ettől a vasúttól se várnak jobbat. A báró ideges mozdulatot tett a kezével és megindult lassan az állomásépület felé. A három pópa mélyen meghajolt. Az urak követték a bárót. A réten, a tüzek körül alig lézengett néhány ember. Azok is mind a fűrész munkásai voltak. Ott mentek el az urak Mitruék mellett. — Éljen a kegyelmés báró! — kiáltotta Mitru. A mellette levő öregember némán megemelte a kalapját. A báró ránézett és megállt. Szemében melegség csillant, amikor megismerte a szép szál öreget. — Te vagy az. Árszintya? Te is lejöttél? — Le uram — felelte az öreg — ma hajtjuk át a juhakot a Sesucról a Funtinelre, azért. Aztán ha már itt voltam, eljöttem megnézni ezt is. —- Aztán mit szólsz a vonathoz? — Csúnya és piszkos — felelte az öregember gondolkodás nélkül — félek uram, hogy csak csúnya és piszkos dolgok jönnek majd vele. Az urak elképedve néztek a tüszős emberre. A báró elmosolyodott. — Hát mi is csúnyák és piszkosak vagyunk? Mi? Árszintya ? Az öreg levett kalappal állt ott, de fölemelt fejjel és egyenes tartással. Félfejjel magosabb volt mint a báró és válláig érő fehér haját meglebbentette a szél. Tiszta kék szeme rebbenés nélkül nézett a vécsi nagyurra. — Engedelmet uram, sok évig élj. De a szennyes víznek is tiszta a teteje. A mocsok csak azután kerül elő, ha kiöntjük az egészet. Az urak nevettek ezen a beszéden. A báró nevetve veregette meg az öreg Árszintya vállát. — Nem baj, öreg. Még nem értesz hozzá. Majd meglátod, mennyi haszon származik ebből a vonatból. Nagy dolog ez, öreg, ti még nem is éritek föl ésszel, hogy milyen nagy dolog! — Hásze nagy dolog, nem mondom — bólintott Árszintya is — ló sem kell hozzá s megy. Ükör: sem kell hozzá s húz, De az a kérdés, uram, hogy mit visz el innen s mit hoz majd a helyébe? Ha a békesség helyett békességet hoz s az igazság helyére még több igazságot, akkor jó. De ha kevesebbet hoz, vagy éppen semmit sem hoz, csak visz, vagy csak olyasmit hoz, ami elrontja a világot: akkor törte volna ki a nyavalya azt is, aki kitalálta! Még a lélegzet is elhült az urakban erre a beszédre. Schwarz ur vörösen izzadt a báró mögött és szuszogott. Csönd volt. Aztán a báró elnevette magát. — Igazad van, öreg. Majd igyekszünk, hogy csak jót hozzon. Most pedig eredj a füzekhez, egyél s igyál. Ma a vonat vendége vagy te is. Azzal már lépett is tovább s az urak vele. De az öregember megszólalt mögötte halkan, szinte alázatosan. — Köszönöm, uram, Isten éltessen. De én abból nem eszem s nem iszon. — Mért ? — torpant meg a báró s rámeredt az öregre. — Mert van nekem mit ennem, uram s viz is van elég a hegyen, amit ihatom. Lakodalomba pedig csak akkor menjen el az ember, ha ismeri a vőlegényt. A báró megcsóválta a fejét s tovább ment az állomásépület felé. Az urak mögötte. Üreg Árszintya pedig föltette fejére a vedlett fekete kalapot s odaszólt Mitruhoz. 44
