Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
liáját, s tudta, mire képesek a fiatalok, ha úgy érzik: hazájukért, népükért kell meghalniok. S ha ezek nem akarják megérteni, hogy ők föszabaditani jöttek, megvédeni ezt a nyomorult kis országot a náciktól, burzsujoktól és kapitalistáktól, hát majd a fegyverek megmagyarázzák nekik . . . — Te vagy a vezetőjük? kérdezte most nyíltan Gazsitól, de attól sem kapott különbválaszt, mint az elsőtől. Harsányan felnevetett. — Nem akartok társalogni? Pedig még soká virrad. Még soká jönnek magyar elvtársaink, hogy elvigyenek benneteket. Nem messze, ne féljetek. Csak ide, a kiserdőbe. Ásót is hoznak. Nektek. Ha készen vagytok a gödörrel, nos .. . Jókedvűen, félreérthetetlen mozdulattal mutatta, hogyan lövik tarkón mindegyiket.- Persze, — folytatta, gunyosravált hangon, — azt hittétek, tele fegyvertárat találtok itt, csak ki kell a kezeteket nyújtani, s állig fegyverkezve mehettek vissza Budapestre, és szobrot emelnek nektek a győzedelmes ellenforradalom után . . . Aztán majd nyalhatjátok tovább a földesurak, meg a papok talpát! Hm . . . Úgy látszik, Rózsa elvtárs elfeledte megemlíteni azt a csekélységet, hogy a fegyverraktár már régen kiürült. Még huszonharmadikán éjjel, a ti hülye ellenforradalmatok kitörésekor, ők csak azért jöttek vissza a faluba, hogy kinyírják a tanácselnököt, aki elég esztelen volt a bizalmunkkal visszaélni, és a rendbontó fasiszták élére állni... Mellét kidüllesztette, úgy sétált fel s alá a szobában, pisztolyát minden helyzetben a fiuk felé tartva. Végre az ablak előtt megállt, szétterpesztett lábbal.- Nem féltek, fiacskáim? Kasza Petiben felforrt az indulat. Felkapta a fejét, mint a szekérhuzó ló, mikor nagyon erősen rántják meg a zabláját. Élesen akart visszavágni, valami nagyon sértőt, nagyon gorombát mondani ennek az áruló bitangnak, aki még magyarul is megtanult, csak azért, hogy a nép bizalmába férkőzve, jobban ellenük tudjon fordulni. Kint már hajnalodott, és Peti megpillantott valamit, ami első pillanatban jeges rémülettel szorította össze a szivét. Egy fej körvonalait, amint az belesett az ablakon. Eszébe sem jutott gondolkodni, hogy mászott fel olyan magasra az a valaki. Csak arra gondolt, hogy itt vannak, körülvették őket, lopva, titokban s talán azonnal eldördülnek a fegyverek, hogy végetvessenek rövid életüknek . . . Szemét akarattal behunyta, hogy utána annál élesebb legyen a látása. A többiek nem vették még észre... Felnézett újra. Most már egy arc körvonalait is kivehette. Egy kéz mozdult az arc elé és . . . igen! határozottan látja: a mutatóujj a száj elé zárul, mint aki mondaná: — Pszt! Egy szót se! ... Peti hirtelen lekapta arcát, nehogy a diadalmas felvillanást megláthassa szemében a vöröscsillagos. Hiszen ez . .. ez ... magyar! Talán a faluból jött, megmentésükre. Talán fegyvere is van . . . Fel akart kiáltani, hogy: lődd le! Lődd le a magasból az elbizakodott gazembert, ha Istent ismersz, ments meg bennünket! — de szája zárva maradt, mindent elronthatott volna A többiek szemében meglepő dolgot müveit: Félelmet tettetve a szovjet katona elé ugrott. — Bácsi! Katonabácsi, mi nagyon félünk! Mindnyájan nagyon félünk, mentsen meg bennünket ! ... Térdre is rogyott volna, a hatás kedvéért, ha Fekete Jóska el nem kapja a karjánál, olyan erővel, hogy felszisszent. — Megőrültél, Peti? Még félsz egy ilyen alak előtt? Micsoda harcos vagy? A katona teljes erejével szájon vágta Fekete Jóskát, hogy az megtámtorodott. Lindi, mint egy feldühödött hörcsög, ebben a pillanatban kész lett volna a fegyveres katonának rontani, de a hirtelen feléje meredő pisztoly megállította. — Sztoj! — kiáltotta anyanyelvén a jólismert szót a szovjet katona. Pisztolyát övébe dugva csizmaszárából egy mozdulattal rövidnyelü korbácsot rántott ki, s azzal esett Lindinek. Ütötte, ahol érte. Ugylátszik, nem kapott felsőbb parancsot a fiuk azonnali megölésére, másként már megtette volna. Megtorlás nélkül azonban nem hagyhatta a rajta esett sérelmet. A korbács nyomán égő, fájdalmas esik maradt a kis gömböc máskor piros arcán. Kezét védőn emelte feje elé, hangot azonban nem hallatott... A zseblámpa fénye ide-oda imbolygóit a szovjet katona kezében.- Most! — gondolta lázasan Peti — ha elkapnám a lábát, elvágódna és ... Ebben a pillanatban a fejük felől, az ablakból fülsiketítő dörrenéssel csapott be egy golyó s a vöröscsillagos katona élettelen zsákként esett össze. A zseblámpa fénycsóvája a földre szegeződött, sötétben hagyva a szoba többi részét. Akit előbb látott Peti, most arcát is az ablaknak tartotta, s lekiáltott: — Fiuk! Ne féljetek! Magyarok vannak idekint! Vegyétek el a pisztolyát, és lőjietek a zárra. De óvatosan célozzatok. Mi addig a külső bejáratot tesszük szabaddá. Siessetek . . . Idejük sem maradt végiggondolni, mi történt tulajdonképpen. Marci már kezében is tartotta a halott szovjet katona pisztolyát, és az ajtó zárjához állva, összehúzott szemmel célzott. Világot! — szólt türelmetlenül, és Sanyi felkapta a zseblámpát. Távolabb húzódtak az ajtótól, s egyszerre tört fel belőlük a kiáltás, mikor második lövésre a zár felpattant, és — nyitva volt előttük börtönük ajtaja. — Csak azt nem értem ... — fordult Petihez Fekete Jóska, az azonban nem hagyott neki időt a kérdezésre. 50
