Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
fog zuhanni, de úgy kell neki! Megérdemli, hiszen ö is csak azért megy, hogy öljön, megfojtsa, vagy elvágja a torkát az ártatlan állatkának. Piszkos emberfarkas! Mégis megkönnyebülök, mikor merész ugrással a kidőlt fára pattan. — Hála Istennek! — sóhajtom megkönnyebülten, önkéntelen, de újra csak setéire türödik a homlokom, mikor látom, hogy milyen fékezhetetlen vággyal kúszik és ragadja meg a tőrbe esett özet...... Spárgadarabokat szed elő a zsebéből és boszorkányos gyorsasággal kötözi össze az öz lábait, majd gyakorlott mozdulattal a nyakába ölti az ijedt néma állatot. — Hát persze! — jut eszembe: Élve több pénzt kap az őzért. — Van esze a gazembernek. Már-már beleeresztem a jobb csőből a madárserétet, olyan dühös vagyok. Hogyne! Amig én itt az aggodalomtól lehelem ki a lelkemet, addig ennek az akasztófáravalónak a mocskos pénzen jár az esze. Na várj cigány! Az ujjamot sem mozdítom érted! Nem is kell! A cigány izmos, hajlékony és kitartó. Hihetetlen erővel kapaszkodik vissza a nyaktörö utón. Agról-ágra, körölköre, fagyökérröl-fagyökérre kínlódik, sokszor egyetlen fücsomóra bízza az életét. Végre sikerül magát felvetnie a partra. Rossz az ember! Szinte sajnálom, hogy megmenekült, valahogy úgy érzem, mintha becsapott volna azzal, hogy nem zuhant a mélységbe. No, de alaposan megdolgozott, mondhatni, az életével váltotta meg azt a szerencsétlen özet, mely karikába kötve ott hever mellette. Fájdalom és rémület lüktet a borén. Nagy szemeit le nem veszi a cigányról, ki odahajlik és mond valamit a riadt állatnak, aztán előveszi a bicskáját és —• nem akarok hinni a saját szemeimnek — hirtelen elvagdalja az öz kötelékeit! — Lehetetlen! — képedek el és csak nézek hitetlenül, bámulok, mikor ez a vad, országkerengö, nyomorult cigány, ki semmivel sem külömb a vadállatoknál, ahelyett, hogy megölné az özet, piszkos-kérges kezével dörzsölni kezdi a kicsi, sebes lábakat, -furcsa cigány-nyelven dédelgeti, simogatja, még mégis csókolja, óvatosan, lábra segíti, támogatja, mig megjön az ereje, édes füvei kínálja, istápolja, ajnározza és busán vakarja a tetves fejét, mert nehezen tér viszsza az élet az állatkába. Hát én — mondom — ilyet életemben nem láttam! A végén már azon sem csodálkoztam, hogy az öz később se menekült el, hanem megült a cigány mellett és csendesen nézték a havast. Én pedig csak álltam fölöttük levett kalappal, mig a rám boruló bükkfa levelei megszűntek zizegni, elfoglalták éjjeli állásukat, a havas lassan nyugalomba süllyedt és a cigányt özestül elborította édesanyja, -a setétséq...... Szathmáry István: A MAGYAR KÖNYV. Attila kardja szent örökség, Évszázadok dicső sora: Vívtunk tatárral és törökkel S voltunk az Isten ostora. E drága föld mártírok sírja, Szabadságért, jogért csatáztunk...... Bus napjainkban igy vigasztal A magyar könyv, tudós barátunk. A könyv a szellem hősi kardja, Nézzétek Mátyás udvarát. Tudósok, költők pantheonja, Mely ránk vetiti sugarát. Hatalma, kincse porba omlott, De ha ódon Corvinát látunk, Szivünk dobog a büszkeségtől: A magyar könyv dicső barátunk. Históriánkat vérrel irtuk, S igy múltak el a századok, De Zrínyi Miklós époszában Már szebb jövendőnk felragyog. Majd jő a lant, s a toll csapatja, Amely világgá zengi gyászunk, S a daltermő lelkünk száz csodáját, S a könyv lesz leghívebb barátunk. És jött a gárda: mesemondók, Tudósok, költők tábora. És a magyar név oly dicső lett, Minő nem volt még tán soha. S hogy Mikszáth, Jókai mesélt itt, Hogy itt dalolt Petőfi nálunk, Jól tudja Páris, tudja New York.... A magyar könyv legjobb barátunk. Ha bánatunk van, megvigasztal. Üres a lelkünk......? megjavít. Szeredmesünk szivébe lopja A bus poéta dalait. És édesebb lesz úgy a csókja, Ha alkonyaikor elvitázunk Egy-egy meséről, röpke dalról...... A magyar könyv meghitt barátunk. És él a gárda. Halhatatlan. A tolla: kard, sisak, paizs. S nem egy bizony kolduskenyéren Tengődve álmodik ma is Királyi álmokat, meséket...... Mártír apostolokra várunk?...... Ó jaj nekünk, ha ő is elhagy...... A magyar könyv örök barátunk! 26
