Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
A végletekig lehetne folytatni ezeket az apróságokat, amelyek szerint homlokegyenest ellenkezik a természetük egymással. Csak egyetlen egyben teljesen egy a gondolkozásuk és a véleményük: Mindennek a másik <az oka. Ady Endre: ÉN KIFELÉ MEGYEK. Egy szitok, szép szó, üvöltés Jön messziről még-még utánam, Zugó fülemig 'alig ér el, Mértföldeket lép-lép a lábam: Én kifelé megyek. Hátul: egyre messzebb az Élet, Elől: jön-jön az Ismeretlen, Nem gyűlölöm, kiket gyűlöltem. Nem szeretem, kiket szerettem: Én kifelé megyek. Mit hagyok itt, nem is tudom már. Messzebb-messzebb visz minden óra. Fekete-zöld babérfák terhe Esőzik a bus távozóra: Én kifelé megyek. Paul Geraldy: MEGSZOKÁS. Azt kérdezed, miért nem mosolygok, miért búsulok ma este én...... Eszembe járnak régi dolgok, sok régi ruhád leng felém...... Ha nézem, itt bennünk, minálunk nagy változás nem is esett. Az asztalon van még virágunk, alig egy szállal kevesebb...... De mégis egy elmúlt tavasz von, lelkemben elmúlt láng lobog...... S úgy rémlik, hogy már olyan asszony vagy, mint a többi asszonyok. Tamási Áron: ERDÉLYI CSILLAGOK. I. Nagy legenda a bibliai Paradicsom-kert, de ha mégis létezett csakugyan, ott olyan idő járhatott, mint itt ezen az esteledő nyári napon: csendesen fényűző, szelíd és kacagó, boldog és végtelen. így szóltam magamban bolygásom elején a falu feletti dombon. Majd megindultam és repdestek a szemeim és fel-felnevettek néha, pedig nagy nemzeti bánat rágta szivemet. De most úgy láttam, hogy játszik az égvilágán minden; játszik a Nap, ahogy kerek, lángos fejét kacagva a hegyek mögé huzza, mint egy bujkáló óriás gyermek, és játszottak a varjak, amint a jegyenyefa tetejéről kancsi szemekkel utána lestek; igen a dombok, ahogy fénykötelet huzni felálltak; az erdők, amint illatos aranyfüstöt pöfékeltek lomhán; a szitakötők, ahogy serényen cicáztak, mintha most keltek volna ki a petékből, melyeket a szivárvány a vízbe rakott; a két szomszéd falu, ahogy az országutat egy mesebeli borotvaszij módjára feszesre kihúzva fogta; és játszott mindenekfelett maga az égbolt, amely a végtelenbe kifeszülve lebegett, mint egy univerzális napernyő, minek a nyelét elvesztette a Föld. És mégis minden örökizünek látszott. Bizonyos voltam benne, hogy igy volt ez a fáraók idejében is, vagy a mi Szent László királyunk idejében. Éppen igy, mint most; Ferdinánd román király erdélyi uralkodásának második nyarán. A folyó vize a régi örök kottára muzsikált, a rétek a mindenkori színbe borultak, a búzák pedig az állandó aranyba. A föld nem változott, amelyen álltam, csak egy uj emberfajta jelentkezett rajta. Láttam is egyet ebből a fajból, amint a falu felől egyenesen irányomba tartott fegyverrel a vállán. Hamar a búza közé húzódtam, hogy lássam, hogyan viselkedik a szabad természet ölén. Csendes menésben és dudorászva jött a kicsi ösvénykén, amely a búzák között bujkált illatot szuszogva. S a képzeletem játszani kezdett: — Hó, ki vagy? — Sunt jandar roman. .— A neved? — Stefan. Még jó, hogy felelt, mert az volt az uralkodó érzésem, hogy rossz véleményt tápláljak felőle. így csak legyintettem feléje egyet: — Mehetsz! Fegyvere mellett valami rangfokozat volt 18
