Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
Kis pacsirta szárnyát tárja s fellegekbe röppen. Cinke és méh ott lenn várja, s im a méhe habruhája, mint a harmat a virágra, lábuk elé csöppen. A gém bocskora. Hlment a gém a vargához: Három bocskort varratott. Mert a gólya lakodalmán sok lábbelit szaggatott. ,.Sásfonállal varrd meg, (varga! Rézkrajcárral fizetek! S áldomásul a patakból két pint vizet vitetek.” Varrt a varga éjjel, nappal, négy segéddel szabatott. S mikor kész volt, három (inas háromfelé szaladott. ..Remek munka. látszik. (látszik! Az öltésnek nyoma sincs, fakilincsből rézkilincs.“ Egymás után húzogatja, próbálgatja untalan. Mindig az a takarosabb, ami éppen rajta van. Kócsag és a búbos vöcsök kukucskál az ablakon. Megharagszik rájuk a gém: ,,Ezt már mégsem hagyhatom!” Zöld hínárból szőtt függönyét lehúzza az ablakán, s lámpafényben gyönyörködik három fényes bocskorán. Se nem eszik, se nem iszik, azon töri a fejét, hogyan húzhatná fel más(nap mind a három cipőjét? Úgy elfáradt a nagy gond(ban, másnap ágyban maradott. S három évig a vargánál egy bocskort sem varratott. Szille már emelte a kezét, hogy szokás szerint jelt adjon a nádnak és a szúnyogoknak és a tücsköknek és a békáknak, de meghallotta a madarak nevetését és megakadt a mozdulata. — Mit nevettek? — kérdezte összeráncolva a homlokát, mert nem szerette, ha a madarak olyasmit csináltak, ami nem tartozott a rendhez. Valamennyi madár egyszerre abbahagyta a nevetést és nagy csönd lett. És a nagy csöndben megszólalt berzenkedő hangon a Cankó, aki ott állott csupaszon az iszapban. — Engem nevetnek. Mert gonoszak és illetlenek és hitványak és egyáltalában nem találok szavakat, amikkel méltóképpen elmondhassam aljasságukat! Szille csodálkozva nézett a hang felé és elmosolyodott. — Furcsa madár vagy, — mondotta — és én sem találok szavakat, amikkel méltóképpen elmondhatnám furcsaságodat. Neked miért nincsenek tolláid, mint minden tisztességes madárnak? — Mert kitépték ezek a gonoszok! — rikácsolta a Cankó és szinte sirt már haragjában. — Ezek az aljasok, ezek a hitványak, ezek a gazok! Szille a madarakhoz fordult és az arca szigorú volt. — Miért téptétek ki szegénynek a tolláit? És ekkor a nád mellől előlépett az öreg bölömbika és elmondotta, hogy mivel bosszantotta Cankó a madarakat és hogyan veszekedett velük. Szille hallgatta, aztán összeráncolta a homlokát és Cankóhoz fordul: — Úgy látszik, megérdemelted, amit kaptál — mondta — és remélem, jól megjegyezted magadnak, barátom. A Cankó pedig mérgesen tipegni kezdett az iszapban. — Fázom — mondotta — és nagyon csúnya dolog ez, amit velem csináltak. Mindenkinek velem van baja és akárhova teszem a lábaimat, mindig belémköt valaki. Én vagyok a legjámborabb, legszelídebb és legszerencsétlenebb madár a világon. Azzal elkezdett keservesen sírni. Szille, a tündér, pedig nevetett és ez olyan volt, mintha egy kicsi ezüstcsengőcske csilingelt volna a vizen. Aztán öszszecsapta a tenyereit. — Hallod-e, te legjámborabb, legszelídebb és legszerencsétlenebb madár ezen a világon, -— és itt újra nevetett — én azt hiszem, ismerlek már téged: vékonylábu vagy és idétlen, hosszucsőrü vagy és veszekedő. És én azt hiszem, legokosabban tennéd, ha bocsánatot kérnél a többiektől! A Cankó erre hirtelen abbahagyta a sírást, nagyot szökött az iszapos parton, ami kimondhatatlanul furcsa volt és nevettető, mivel az olyan madár mindig furcsa és nevettető, akin nincs egyetlen szál toll sem és mégis ugrál. — Nem kérek bocsánatot! — rikoltotta elég neveletlenül. — Azért sem kérek bocsánatot! A madarak megbotránkozva szömyülködtek a Cankó neveletlenségén, Szille pedig újra kacagott. Folytatjuk 124
