Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
Nem is felel pirinkó, máris szól a tilinkó. Ring-remeg a tarka rét: Táncol már a margarét. Begyújtottam kemencémet. Begyújtottam kemencémet, libegjen, lobogjon! Száraz fája, venyigéje ripegjen-ropogjonü Ha leégett, megkérem a pemetet, pemetet, söpörje ki belőle a szemetet, szemetet. Segítségül jön a lapát, Beveti, beveti. Kenyeremet a kemence megsüti, megsüti. Hogyha megsül ropogósra pirosra, pirosra, megszegheti Jancsi, Julcsa. Piroska, Boriska. Mondóka. Szállj, szállj, pille, tarka szárnyú! Se apád, se anyád, se cserepes kistanyád. Szállj, szállj, pille, az ölembe! Tenyeremen lakhatsz, az ölemben alhatsz. Nyári eső. Rakoncátlan szélgyerek egy tónál tekereg. Unatkozik s unalmában mireg-morog, kesereg. Arra sétál felhöcske. Orra búbján szeplőcske. Szél csúfolja, megfricskázna, csak akkor old kereket. Szegény felhő sirdogál. Fájó könnye hulldogál. Szikkadt földre lepereg: Nyári eső csepereg. A Cankó ott élt már akkor is, amikor Szille uralkodni kezdett a tó madarai fölött, de akkor még csak egyszerűen Cankónak nevezték, habár akkor is rengeteget veszekedett már. Hihetetlenül felfuvalkodott madár volt és hihetetlenül ostoba. Hosszú és vékony csőrét mindenüvé bedugta, a vízbe, az iszapba, a nádgyökerek közé és ez eddig rendben is volt. Mivel azt a munkát tanították neki Jóisten parancsából a nádimanók, hogy hosszú csőrével megkeresse az iszapban lakó férgeket és azokat egye. De hosszú és vékony csőre mellett még hosszú és vékony lábai is voltak és azokkal nem tudta, hogy mit csináljon, mivel az a manó, aki éppen őt tanította, már nagyon álmos volt akkor és elfelejtette megmondani. így aztán nem tudta, mit kezdjen velük és idétlenül futkározott a tó partján föl és alá, mindenbe belelépett és mindenbe belegázolt és bosszantóan nevetséges volt igy. Először belegázolt a vízbe és úgy felkavarta, hogy Hoszszuláb, a gém, aznap nem tudott halászni. Aztán végigszaladt a zsombék között és belelépett Tiknek, a hódának a fészkébe és szétguritotta a tojásait. Aztán végigfutott hosszában a tó iszapos partján és ahány kacsafiu ott sütkérezett, mindnek telefröcskölte a szemét iszappal. Végül kiszaladt a pázsitra és úgy összesározta, hogy egyetlen vadrucának sem volt kedve ott legelni aznap. Hosszuláb bosszúsan végignézett rajta és megkérdezte: — Elment az eszed, kedves öcsém, hogy felkavarod a vizemet ? Tik, a hóda, ijedten nyújtotta ki a nyakát, alig győzte összeszedni szétgurult tojásait és megkérdezte: — Nincs neked szemed, hogy lássad, hova lépsz? Mámi zsörtölődve törülgette ki az iszapot a kiskacsák szeméből és megkérdezte: — Nem találtál jobb helyet a futkározásra? És ahány vadruca volt, mind bosszankodott a legelője miatt és mind megkérdezte: — Okvetelenül a mi gyepünkön kell megtörüljed idétlen lábaidat? A haszontalan Cankó pedig, ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, ahogyan illik, — mert ugyebár, ennyi haszontalanság után mégis csak bocsánatot kellett volna kérjen a madaraktól —- mondom, ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, felborzolta a tolláit és veszekedni kezdett. — Ott kavarom föl a vizet, ahol akarom, te hosszúlábú meszelő, — mondta berzenkedve a gémnek — ha nem tetszik, eridj máshova halászni! — Oda nézek a szememmel, ahova akarok — felelte a hódának — és ha nem tetszik, építsd máshova a fészkedet, te vékonnyaku! — Éppen itt van kedvem futkározni, te nagycsőrü — mondotta Máminak — és ha neked sem tetszik, vidd másfelé csúnya és idétlen gyermekeidet! A többi vadrucának pedig ezt felelte: — Okvetlenül ezen a gyepen kell megtörüljem a szépséges szép lábaimat és ha nektek sem tetszik, amit csinálok, költözzetek más tóra, otromba nagyszájuak! És borzolta a tolláit és szerfölött berzenkedett. A vadrucák pedig elcsodálkoztak és csodálkozott Mámi és csodálkozott Tik, a hóda, sőt még Hosszuláb is csodálkozott, pedig a gémek általában nem szoktak csodálkozni. De akkora nagy volt a neveletlen Cankó szemtelensége és neveletlensége, hogy most az egyszer, neki is csodálkoznia kellett. — Igazán, úgy látszik, bolond vagy — mondották egyszerre valamennyien. 122
