Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
bogó tábori tűz mellett olvasgatott belőle. — Tedd le már azt a könyvet! — szóltak rá még a tisztjei is. — Minek is hurcolod magaddal! Nem katonának, papnak való az! Sándor nem hallgatott rájuk, hanem gondosan a kabátja alá rejtette. Egyszer aztán egy kis erősség ellen vezették őket, hová az ellenség befészkelte magát. Öldöklő harc fejlődött a falak körül. Az ellenség keményen tartotta magát és valóságos golyózáport szórt az ostromlókra. Mikor végül mégis sikerült az erősséget elfoglalni, Sándor volt az első. aki a magyar zászlót a bástyára tűzte. A következő pillanatban azonban egy ellenséges katona a szivének szegezte a puskáját és lelőtte. A golyó a mellébe fúródott és Sándor hang nélkül összerogyott. Élettelen teste fölött viharként vonult el a csata. Mikor este felé összeszedték az elesett vitézek tetemeit, megtalálták Sándort is. — Itt van szegény Sándor pajtásunk is, — mondá az egyik katona. — Ennek ugyan nem sokat használt a Szentirás. Egyikük letérdelt Sándor mellé és felgombolta az atilláját. — Hiszen él! — kiáltotta meglepetten. Sándor nem halt meg, csak elájult. A golyó, amely szivének volt irányozva, beleakadt a Szentirásba. melyet akkor is mellén viselt. A körtyv felét átfúrta a lövés, de azután megakadt a papirosban, Sándor elájult az iszonyú ütéstől, de komolyabb baja nem esett. Hideg vízzel csakhamar fölélesztették. Az esetnek hire járt az egész táborban. A vezér, aki különben is értesült Sándor vitézségéről, maga elé rendelte a fiatal kato— Én eszem meg! Én eszem meg! Én eszem meg! — kiabálták összevissza, mind a hárman. —- Megálljatok csak, — szólt közbe Csámpás, akinek semmiképpen sem tetszett ez a dolog — megálljatok csak, — mondotta szemtelenül — én egy roppant értékes gácsér vagyok és ezt nem lehet igy elintézni!... —• Hát hogyan? -— kérdezték a héjjafiuk meglepetten és kicsit csodálkozva, hogy olyan értékes gácsér került a birtokukba. — Ha mind a hárman nekem estek — folytatta elképeszö szemtelenséggel a rucafiu — akkor egyiktek sem fog jóllakni belőlem és mind a hárman éppen olyan éhesek lesztek azután is, mint vagytok mostan. És én különben is olyan értékes vagyok, hogy ezt csak sorshúzással lehet elintézni!... — Hogyan? — kérdezték a héjjafiuk, akik buták voltak mint a héjjafiuk rendesen. — Sorshúzással — ismételte Csámpás fölényesen —■ vagy ti még nem hallottatok olyasmiről soha? — Itt egy kis lenézéssel pillantott végig rajtuk. — Nos, akkor figyeljetek ide. Én ide félreállok a fészek szélibe és tépek három szénaszálat. Két kurtát és egy hosszabbat. Ide teszem őket a lábam alá, hogy ti ne láthassátok. Aztán egyenként huzni fogtok. Amelyiktek a hosszút huzza, az ehet meg engem!... Tetszett a dolog a héjjafiuknak, márcsak azért is, mert mindegyik azt gondolta, hogy bizonyosan ő huzza a hosszabbikat s neki jut egyedül a zsákmány! — Kezdjük el! Kezdjük el! — kiabálták. Csámpás pedig szép ügyesen félre húzódott, éppen a fészek legeslegszélibe, tépett három szénaszálat, mégpedig három tökéletesen egyforma hosszúságú szálat és rájuk lépett. — Na, húzzatok!... Egyenként húzott a három héjjafiu. Mikor az utolsó is kihúzta a magáét, elkezdték méricskélni a szálakat, hogy melyiké hosszabb. Mivel pedig mind egyforma hosszúak voltak, semmiképpen sem tudták eldönteni és mindegyik azt kiabálta, hogy az övé a hosszabbik. Végül úgy összeverekedtek, hogy teljesen megfeledkeztek Csámpásról, aki éppen csak erre várt. Mikor látta, hogy nem ügyel rá senki, szépen kitárta vékonyka szárnyait s lelibbent a fészekről. A repülés nem nagyon sikerült, mivel nagyon fiatal volt még Csámpás és az olyan fiatal rucafiuk nem tudnak repülni. Bizony nagyot puffant a földön és jól meg is ütötte magát. De azért örvendhetett, hogy megszabadult a veszedelemből s az a kis ütés, ugyebár, nem is ártott neki, megérdemelte, amiért olyan haszontalanul elszökött hazulról. Nem is sokat tapogatta magát a fészek alatt, hanem igyekezett szaporán eltotyogni a közelből, nehogy Gyilkos hazajövet ott találja és vissza vigye a fiainak, akik most már mérgükben bizonyosan azonnal nekiesnének. Totyogott, totyogott a nagy fűben, a fűzfák alatt, kereste a nádast, de bizony nem találta meg. Úgy látszik, ellenkező irányban kereste s ahelyett egy kukoricásba érkezett, egy nagy és sürü erdőbe, melyhez hasonlót még soha addig nem látott. Ott csatangolt, mikor összetalálkozott Csipisszel, a seregéllyel. — Hát te mit keresel itt? — kérdezte Csipisz csodálkozva, mert ő ismerte már Csámpást a nádasból. Ugyanis tudnod kell, hogy a seregélyek aludni a nád közé járnak s igy ismerik jól az ottaniakat. — Utazom egy kicsit — felelte Csámpás hetykén, aki már újra a régi, szemtelen rucafiu volt s világért sem mutatta volna, hogy még most is meg van ijedve az előbbi kaland miatt. — Hát akkor jó utat, — mondotta udvariasan Csipisz — 114
