Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
vagy fáknak ágbogára felakasztva. Anyám! Fiad, a mi Urunk jézus Krisztus kardot hozott erre a földre és úgy akarta, hogy minden lángoljon és égjen...... El akarok menni innét! Kardot akarok a kezembe venni, hogy a törököket — a Te és a mi ellenségeinket — elpusztítsam. Úgy és ott, ahol tudom...... A füleki pasa várát akarom lángokba borítani...... Bosszúért dobog a szivem, bocsásd ; cg rettenetes vétkem, édes jó Anyám!...... Bosszúért kiált a lelkem bemocskolt életemért, — keresztrevert népemért...... Bűn lenne ez a bosszú, Anyám? Szeressem őket és bocsássák meg nekik mindent? Szívesen, Anyám, ha vétküket jóvá lehetne még tenni. De nem lehet. A leölt magyarokat nem lehet uj életre kelteni, — a meggyalázottaknak nem lehet tisztaságukat visszaadni.... Anyám! Segíts nekem...... a citerás leánynak...... ★ Hogy a Szűz meghallgatta-e Viola különös imádságát, senki sem tudja. De egy reggelen szabad lett s oda mehetett, amerre a szive húzta...... Füleket mezítlábas favágók rohanták meg a Bükk és a Mátra rengetegeiből. Vihar módjára. Mindenre készen. A pasát akarták megölni és Füleket megszabadítani. Napokig tombolt a küzdelem. S csak akkor lett vége, amikor a hatvani bég segédcsapatai megérkeztek a füleki pasa segítségére...... Viola északnak indult el, mint a viharmadár. Tudta, hogy ott északon Lipót uralkodik, az osztrák császár. S úgy gondolta, hogy ott legalább egy kis Magyarországot fog találni, hiszen Lipót nem pogány, hanem keresztény ember...... De tévedett. Viola nem találta meg azt, amit keresett, a szabadságot. S nem talált fiatal legényeket sem, mert azok mind messzi voltak. Idegen földön, a császár szolgálatába kényszerítve...... Viola faluról falura s városról városra haladt. S a falvak és a városok piacán elővette citeráját. A citera húrjait megpengette s közben énekelt hozzá. Népének pusztu lásáról, a szeretett föld két malomkő közötti őrlődéséről és a magyarság megfogyatkozásáról. Az emberek megigézve hallgatták a tüzesszemü, éjfeketehaju leány szomorú énekét. S az ének szavai elfeledtették velük a saját fájdalmukat s szemük előtt feltűnt a Domina Magna könnyező, megköpdösött arca...... Nem csoda tehát, hogy sokan, nagyon sokan követték utján a citerás leányt, aki végül is — pár száz emberével — Hollókő kicsi várában ütött tanyát s onnan riaszgatta a törököket. A füleki pasa sötét ábrázattal hallgatta kémeinek jelentését. S azoktól tudta meg, hogy a citerás leány maroknyi serege török tőzséreket rabol ki, janicsár-seregeket zúz szét s nyájastul tereli a hódítók állatait észak felé...... S mivel egyedül félt Hollókőt megostromolni, követeket küldött barátjához, a hatvani béghez, segítségért. S a hatvani bég ötezer harcost menesztett azonnal Fülek felé. Amikor aztán a két csapat egyesült, a füleki pasa 8 ezer janicsárral vonult Hollókő alá, hogy a várat elfoglalja, ahol Viola háromszáz embere várta a török rablókat. A pasa ágyúi napokig rontották Hollókő falait. S a falak romlásaiban időről időre csupasz felsőtestü, kopasz fejű janicsárok mutatkoztak. Kezükben görbe kard, szájukban kés volt. A várba akartak bejutni. Erőszakkal. De hiába! Viola emberei nem hátráltak s visszaverték — tízszer, százszor — a török ördögöket. A harmadik hét elején a pasa általános támadást rendelt el a vár kiéhezett s megfogyatkozott védelmezői ellen. Kora reggel, amint a nap arca megjelent Hollókő felett, megverette a dobokat és megfuvatta a trombitákat. S a rohamra induló janicsárok lába alatt megremegett a föld. Mintha utolsó Ítéletre készült volna az egész világ. Viola kis csapata derekül állta a harcot. Az első és a második hullámot sikerült viszszavetniük, — de a harmadik — ostromlétrákkal — elérte a vár fokát s ott megvetette a lábát. A védők tudták, hogy közel van már a vég. Lassan hátráltak hát észak felé, ahol a falak alatt feneketlen szakadék tátongott...... S itt — az élet és halál mesgyéjén —utoljára megpróbálták a lehetetlent. De hiába volt minden! Sok-sok törököt sikerült még levágniuk, de aztán ők is összeroskadtak egymás után. Csak Viola állt még rendületlen. Citerája ott függött a nyaka körül. Fekete haja megbomlott. Pruszlikja meg megrepedt s belőle kilátszott hófehér melle. A törökök eszét megködösitette a szépséges leány fehér teste s egyszerre nem akarták már a halálát. Élve akarták kézre keríteni, hiszen Viola szépsége — igy a harc hevében — felülmúlta még a legszebb huri szépségét is...... Viola állt és küzdött, leghűségesebb s legbátrabb embereinek véres holtestei között. Aztán egyszerre borzalmas fáradtságot érzett. Mintha megbénultak volna a karjai. S a törökök már-már elérték kinyújtott kezeikkel a halálosan fáradt Violát, amikor a leány felismerte a veszélyt és háborgó lélekkel újra forgatni kezdte a kardot...... De nem sokáig már. S csupán csak ezért hogy egy kicsike időt nyerjen. Lépésről lépésre hátrált. Egészen a szakadék széléig. 67
