Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

A szívről. De amíg hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az emberek­nek. Egy emberi szív, mely ön­zetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önzö és komisz szivét megismerted: elég hogy megbo­csáss az emberek összeségének. Nem kell sok ahhoz, hogy e re­ménytelenség közepette megen­geszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy találkoz­tál ezzel az emberrel. Csak ép­pen ideges voltál, vagy türel­metlen és mohó я odább mentél. Mert ember vagy s mert ilyen az emberi szív! (Márai Sándor). * Arról, hoaу tüzet ayujtani is nehéz. • Megfigyeltem, hogy már tü­zet gyújtani is nehéz. Egy cse­répkályhában, lobbantó forgács­csal, újságpapírral és száraz fa­hasábokkal olyan tüzet gyújta­ni, mely a hideg kályhában lángra kap. eleven marad: már ehhez is ügyesség kell és gya­korlat. Azt hiszed, valamilyen egyszerű és alantas feladat ez, melyet minden szurtos szolgáló elvégez. De kíséreld csak meg, te, bölcs és gyakorlott kezeid­del s tapasztalod majd, milyen ügyes-bajos feladat ez, mennyi tapasztalás és kézügyesség kell hozzá! Nem tudok begyújtani egy cserépkályhába, akárhogyan iparkodom is. S mennyi min­dent nem tudok még:például zongorázni, csak úgy és annyi­ra, mint egy szomorú zenei hi­vatalnok egy mulatóban; s még­is, milyen avatottan és büszkén merek beszélni a zenéről. S nem tudok mozdonyt vezetni. S nem tudok egy leszakadt gombot felvarrni. De mindez a sok kis tudás is alkotja a vilá­got. Tanulj tiszteletet minden emberi mozdulat, ügyessége iránt. (Márai Sándor). fájlt a hideg. Hol lehetnek? Aztán egyszerre csak meglátta őket. Túloldalon, a lapos part mentén, ahol a viznek sima tükre volt s alig érhetett bokáig, ott álltak a halak sűrűn, egymás mellett, és sütkéreztek a napon. Óvatosan, kőről-kőre szökkenve kelt át a Maroson. Egy helyen megcsúszott a lába s elesett. Vizes lett, mint az ázott egér. Nevetve ugrott föl, s most már bátran gázolt tovább. Egy helyen derékig ért a viz. Sodra is erős volt, meg kellett kapaszkodjék a kiálló kövekben, hogy el ne ragadja. Mégis átjutott. A halak mozdulatlanul süttették zöld hátukat a nappal. Némelyiknek a hátuszonya kiállt a vizből. Lassan lopódzott feléjük. Megkerülte őket, hogy a nap ne vesse árnyékát előre, így is elriadtak a szélsők. Sokáig próbálkozott, míg megfog­hatta az elsőt. Nehezebb volt, mint télen, jég alól. Addig csinálta, mig megtanulta a titkát. Fogai összeve­rődtek a hidegtől, arca kék volt, keze-lába érzéketlenné fázott, s közben az idő is eltelt, hogy észre se vette, s már delelőn túl volt a nap. Egész testében reszketett, mikor végre kimá­szott a partra. Futva szedte össze a kidobált halakat, kö­tényébe kötötte, s indulni akart. Akkor döbbent csak rá, hogy a másik parton van. Nehány másodpercig nézte a vizet, s a vizen túl az utat. De semmi kedve nem volt újra belemászni. — Valahol talán akad egy hid is — gondolta, és futva indult meg a parton. Hiába sütött a nap, nem melegedett föl tőle. A ruha sem száradt. Rátapadt a testére, és nehezítette a futást. Az erdő ezen a parton lejött egészen a vizig. Ut nem volt sehol. Olykor sziklákon kellett keresztül mászni. Bozontos nagyfenyők tor­nyosultak, elfödték az eget. Sötét volt alattuk az árnyék és mohaszagu. Ismeretlen észkas üverekből nyirkos kis szellők jöttek alá és még jobban fázott tőlük, mint amikor a vízben állt. Sokáig futott igy, de se hid, se ház nem látszott sehol. A nap már nem is sütött erre a partra. Az árnyékok dide­regve átnyúltak a vizen. Hirtelen keserű füstszag csapta meg az orrát. — Tűz! — futott át fején a gondolat, és megállt. Fekete fenyvesek közül egy szűk kis patak futott le a Marosra. Szik­lákon szökdösve érkezett a magosból, és dübörögve hullott alá. Magosán és meredeken állottak kétoldalt a hegyek, és nem látszott semmi más, csak sötét-fekete fenyves. És a füst­szag mégis onnan jött a patakból. Lihegve kapaszkodott föl a sziklákon. Fent egy keskeny kis völgyre bukkant, de sem ut, sem ösvény nem jelezte, hogy ott emberek laknak. Korhadt fenyőroncsok hevertek egymás­ra dőlve, fölfele fordított gyökérrel, ahogy egy vihar valami­kor kigyomlálta őket. Rothadó tetemükből málnabokrok nőt­tek ki sűrűn, bozótosán. Bokáig süppedt a vizes mohában, ahogy áthaladt közöttük. Sötét volt a patak és elhagyatott. És mégis onnan jött a füst. Már látszott is, ahogy beljebb megült a fák sűrűje alatt, mint valami kékes-szürke köd. Összekoccanó fogakkal sietett a füst felé. A völgy ott kissé ellaposodott, a fenyők közé befészkelte magát egy-egy terebélyes bükkfa és megritkitotta az erdő zárt sűrűjét. Aztán világosodni kezdett a törzsek között és egyszerre ott volt egy kicsike tisztás. Akkora volt csak, nem nagyobb, mint amennyi hely egy háznak kell. És valóban, egy régi háznak a romjai roskadoztak a széliben. Korhadt, füstös, ócska romok, egy nagy bükkfa alatt. És a romok előtt ott füstölt a tűz. És a tűz körül három ember ült. Fatönkökön ültek. Sötét, szakál­­lasarcu emberek, szakadozott, piszkos condraruhában. Odébb, fának támasztva, három puska. A kislány megtorpant a tisztás széliben. De már akkor az 38

Next

/
Thumbnails
Contents