Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
— De, a csudába az olyan hivatalt, amely azt Írja elő, hogy fiatal urak állandóan kétes hirü színésznők társaságában leledzenek. Veszélyes dolog az ilyesmi. Katinka megvédte Kázmért: — Ugyan Melani néni, ne légy ilyen elfogult ! —- Jó-jó — bólintott széles képével Kilián Melani s tekintetében ott volt az is: majd meglátod. Szive mélyén ezt már Katinka is érezte, vagy sejtette s egyre nagyobb aggodalom hatalmasodott el rajta, hogy ugyanakkor lassan, de határozottan gyűlölni kezdje Marczali Hanna művésznőt, kit eleddig csak képről ismert. Gömöry Arnold feleségével, Klára aszszonnyal és vadászkutyájával, vállán könnyű karabéllyal jött ki, mintha vadászni akarna, csak a délutáni céllövő versenyre kívánt benevezni, mint minden esztendőben. Három óra körül, épp a műsor kezdete ellőtt, alkalmatos időben érkezett meg fiakerrel Marczali Hanna művésznő, immár állandó titoknoka, Harmath Kázmér a költő, Kopcsák tanár ur, jövendő egyetemi dékán, Ekecs Tamás közismert nőgyülölő muzeumigazgató kíséretében. A kocsi bakján, a fiakeres mellett Jenő ur ült, egyenes derékkal, karba font kezekkel, mint egy udvari főember, talán éppen a testőrség parancsnoka. (Jenő ur ez alkalommal szabadnapot kért és kapott a Méhes tulajdonosnőjétől, a bánatos özvegytől.) A művésznő érkezésének hire szájrólszájra szállt (mint a népdal) s mindenki látni akarta a város nagy szülöttét. Odagyültek a fiaker köré, majd egy lelkes dalár elrikkantotta magát: — Éljen! Mire olyan éljenzés visszhangzott, melyet még nem hallott az alsóerdő. A tűzoltó zenekar vadászkürtöse harsona jeleket adott, a cigányzenekar pedig tust húzott. Császár János a “házigazda” buzgalmával és serénységével sietett oda, hogy elsőként üdvözölje az illusztiliis vendéget. A kiséret fürgén ugrott le a kocsiból, csak Marczali Hanna állt fenn, napernyőjével, mosolyogva s fogadta alattvalói hódolatát. — Isten hozta közénk, művésznő! — dörögte Császár János. — Érezze jól magát szerény körünkben, örülünk, hogy megtisztelt bennünket. Éljen Marczali Hanna művésznő, városunk szülötte! — mondta végül oly lelkesülten, mintha ama vitézek közé tartozott volna, kik Mária Terézia előtt 'kardot rántva legénykedték a “vitam et sanguinem”-et. Ismét dörgött az éljenzés. Aztán Marczali Hanna lelépett a kocsiból — nem is lépés volt ez, hanem könnyed lebegés — és Császár János karján, s az “udvari emberektől” körülvéve elindult a fenntartott helyek felé. A Tüzoltózenekar a “Mesél a bécsi redő...” oimü keringőt játszotta nagy buzgalommal. Kenessey polgármester is megilletődve fogadta a város szülöttét, színtelen, szürke hangján is kiszínesedő szavakkal s arra gondolt titkon, hogy a város kapujának kulcsát kellene átadni — ha egyáltalán lenne még a városnak kapuja és kulcsa — miként az a középkorban volt szokás a hóditó előtt. így csak egy kézcsókkal fejezhette ki úgyis, mint a város első embere, hódolatát. A bemutatkozási aktus után az újonnan jöttek helyet foglaltak s Császár János elérkezettnek látta az időt arra, hogy jelt adjon a műsor megkezdésére. Elsőként természetesen a rendező egyesület, a Polgári Dalkör adott hangversenyt, Császár János vezényletével. Egyszerre nyíltak a szájak, hullámzottak az ádámcsutkák, s szárnyalt a dal az alsóerdő fái között. Majd váratlanul Harmath Kázmér jelent meg a pódiumon s egy költeményét mondotta el. A költemény egy csodálatos fényességű csillagról szólt, mely váratlanul érkezett meg az égboltra s elhomályositá fényével az összes többi égitesteket. Marczali Hanna tudta, (s talán Kilián Katinka is sejtette) hogy neki és róla szól a vers és éppen azért tüntető kegyességgel fogadta. Aztán a tüzoltózenekar játszott: csaknem kitüzesedtek a fényesre szidolozott rézkürtök s az alsóerdő madarai bizonyára ijedten menekültek, rebbentek szerte, békésebb és csendesebb tájak felé. Majd két szeplős kamasz hegedült kínosan. A Polgári Dalkör műkedvelői tréfás jeleneteket adtak elő úgy, hogy időnként a súgót sokkal jobban lehetett érteni, mint a szereplőket. Ezt követően egy meglehetősen terjedelmes hölgy operaáriákat énekelt, meglehetősen visitó hangon. S mielőtt a Csóka-féle cigányzenekar elkezdte volna a talpalávalót huzni, Marczali Hanna penderült fel a pódiumra. Néhány szót súgott Csóka prímás fülébe, majd meghajolt kissé, pukedlit csinált s a feltörő taps elültével azt mondta: — Az én kedves közönségemnek! Az én kedves városomnak! Felcsendült a zene és Marczali Hanna énekelt еяу ooerett álfát, mellyel talán a legnépszerűbb volt. A refrént már az egész közönség énekelte. Uirázni kellett, mert csak úgy zengett az alsóerdő: —- Hogy vót.. . Hogy vóóóót! Kilián Katinka vizsla szemmel nézte a színésznőt. — Szép! — állapította meg súgva, nem is másnak szánva, csak önmagának e megjegyzést, de meghallotta Melani s nem mulasztotta el megjegyezni: — Sokkal idősebb, mint gondoltam! Csak ügyesen konzerválja magát! Egyébként. én még jól emlékszem az anyjára. I- lyenféle volt az is. csak sokkal rokonszenvesebb. Sok vonást örökölt ez az apjától, az iszákos, nagyhangú Mucsiktól. .. ! — Felette csinos vagy! — mondta Marczali Hanna Katinkának, mikor Harmath 23
