Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

rik, úgy próbál megmenekülni. Nyomban oda úszott, karjába vette a királyfi lankadó testét s kiemelte a viz fölé, majd fáradhatatlanul úszott vele a part felé.

Végre, végre hosszú erőfeszítés után kis öbölben partot értek. A kis hableány a homokra fektette az ájult királyfit, maga pedig visszament a hullámok közé, onnan leste, mi sorsra jut a hajótörött. Nemsokára fiatal lány közeledett, aki mindjárt elfutott, hogy segítséget hozzon, azután a többiekkel együtt eszméletre téritette a királyfit.

A hableány ezentúl egyre azon törte a fejét odahaza, miképpen élhetne ő is az emberek világában, a szép királyfi oldalán. De hát a nagyanyja megmagyarázta, hogy ez lehetetlen. Az emberek be sem fogadnák, nem lehet halfarokkal az ő világukban élni, s aki mégis megpróbálná, sohsem lehetne boldog.

—Legfeljebb akkor — mondta az öregasszony — ha találnál valakit, aki úgy ragaszkodnék hozzád, hogy lemondana miattad a maga fajtájáról: akkor boldog földi asszony lehetne belőled. De hát ez csak üres szó, nekik nem tetszik a mi halfarkunk s jobb, ha nem is töröd a fejed effélén, gyermekem.

De a kis hableány nem nyugodott: felkereste az öreg tengeri boszorkányt s addig rimánkodott, amig az megígérte, hogy bűvös itallal karcsú női lábakká változtatja a halfarkat.

—- De jól figyelj rám — intette a boszorkány. -— Ha nem tudod megnyerni a királyfi szivét, nemcsak a földi boldogságot, hanem hableányi életedet is elveszíted. Aznap, mikor a királyfi más lányt vesz feleségül, habbá leszel az első hajnali napsugár fényében.

— Nem baj — mondta remegve a hableányka — talán mégis sikerül. Csak segíts meg, hogy a közelébe juthassak.

— Megteszem — bólintott

lamennyi gém és elkiáltotta magát valamennyi búvár és verekedni kezdtek. És verekedni kezdtek a hódak a vadrucákkal, a bíbicek a pólingokkal, a sárszalonkák a vizityukokkal, a csérek a partfutókkal és a nádirigók a nádiverebekkel. És olyan verekedés volt, amilyent még nem látott a világ.

Csak éppen a bölcs bölömbika nem verekedett. Ö valamivel távolabb állt és rosszalólag csóválta a fejét és hosszú csőrét beledugta a vízbe és ennyit mondott:

— Mbu! — És ez azt jelentette, hogy ostoba és szomorú dolog az, amit a madarak csinálnak. És ebben neki tökélettesen igaza volt.

De nem verekedett a kigyó sem, aki a parton heverészett és nagyon jól mulatott magában, hogy mindezt a nagy felfordulást ő okozta a madarak között.

Ekkor ment le éppen a nap. Piros volt az arca, mert szégyelte magát, hogy olyan neveletlenek a vizimadarak. A tóra, mint egy nagy barna bársony, hullott alá az este. Az égen megjelent Álomhozó, a csillag.

És ekkor egyszerre csak valaki nevetni kezdett. Olyan édes-szép nevetés volt, mintha pici ezüstcsengetyük csilingeltek volna.

A madarak mind abbahagyták a verekedést. Hallgatóztak és néztek. És ekkor meglátták Sziliét, a tündért, aki egy vizirózsa nyitott kelyhében ült, lábaival paskolta a vizet és nevetett.

— Mit nevetsz? — kérdezte a nádiveréb, mert ő a legszemtelenebb a madarak között.

— Azt nevetem, hogy milyen ostobák vagytok ti valamenynyien — felelte a tündér és még jobban nevetett.

— Miért vagyunk mi ostobák? — kérdezte valamennyi madár, aki csak ott volt.

— Igen bizony, ostobák vágytok, — ismételte Szille a vizirózsa kelyhéből — csak kiabálni tudtok és verekedni, amikor ilyen szép este van, mint most és annyi sok szebb és okosabb dolgot lehetne csinálni, mint éppen azt, amit ti itt az előbb csináltatok.

Abban a percben jött föl éppen a hold s nagy, széles arcával rámosolygott a tóra és a madarakra.

— Okos vagy és szép vagy, — szólalt meg ekkor az a gém, amelyik legöregebb volt a gémek között — de nem tudjuk, hogy mi a neved és nem tudjuk, hogy mit tennél te ezen az estén, ha nem azt, amit mi teszünk? ...

Szille pedig felnézett a holdra, hosszasan nézte, aztán elgondolkozva felelt: ,

— Szille a nevem és lehet, hogy okos vagyok és lehet, hogy szép vagyok. De az is lehet, hogy nem vagyok okos, sem szép. De ha akarom, muzsikát hallgatok és ha akarom, parancsolok a halaknak és ha akarom, mézet eszem. És ha akarom, varázslatot is csinálhatok és amikor ilyen szépen fénylik a hold, én a ti helyetekben inkább táncolnék, vagy énekelnék, de semmiesetre sem lármáznék olyan hiábavaló módon, mint ti.

Ennyit mondott és a madarak összenéztek és nem szóltak semmit, mert érezték, hogy Sziliének igaza van. Csak egyedül a vadruca mondotta, hogy “háp”, mert ő buta volt és nem értette egészen jól, hogy miről volt szó. És a bölömbika is szólt: — “mbu” — mondotta bölcsen és komolyan, mert nagyon meg volt elégedve a dologgal. A kigyó pedig összetekerődzött a parton és csudálkozott.

Csudálkozhatott is, mert ekkor valami olyasmi történt, ami még soha addig. Szille felnézett a holdra és varázslatot csinált. Nem volt rendes és komoly varázslat, csak olyan félvarázslat volt. Ugyanis Szille felemelte először a jobb kezét és a nád, aki emlékezett még jól az Ígéretre, amit azelőtt való estén tett, elindította legcsendesebb szellőjét és olyan szépséges szép muzsikába kezdett, amilyenhez foghatót nem hallott még addig senki sem ezen a földön.

98