Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Iv'Äni Zoltán: AZ ALKALOM Nagyobb ünnepekre, nyári pihenésre, ha néha hazalátogattam szülővárosomba, anyám soha nem mulasztotta el megjegyezni: aztán Imre bácsiékhoz is nézzél be! E megjegyzésre azért volt szükség, mert Imre bácsi úgynevezett szegényrokon számba ment, a századelejei megítélések szerint. Aki egyedül nem szerzett diplomát a családban, s ha még többje is volt, mint iskolával rendelkező hivatalviselőknek, lemaradt, amint szokás volt mondani: sárbaragadt. Nos, én az ilyen megkülöböztetésekkel nem sokat törődtem. Mentem volna szívesen hozzájuk, hiszen Imre bácsit a maga eredetiségében többre tartottam minden más rokonnál. Csak éppen az zavart meg, hogy az én simára vasaltságom, cipőben, ruhában elütően, szinte hivalkodóan ficánkolt környezetükben. Ezt pedig mindennél jobban kerülni igyekeztem, így minden látogatási indulásom, nagy nekifohászkodások között történt. Már csak azért is, mert Imre bácsi szellemes megjegyzésekért se ment soha a szomszédba, s amikor valahol az istálló mélyén, vagy malacai között pantallós uriasságommal ráköszöntem, ő meg kimustrált cukorzsákból készült kötényében megtörőlte kezeit, s egy “Kisztihand”-dal fogadott — bécsi közös hadseregbeli emlékként — soha nem lehetett tudni, hogy kettőnk közül ki marad alul, e tekintélyt célzó párharcban. Ilyenkor széles nevetés tört ki ajkán. Mint minden vendégjáráskor. Nem gúnyos, nem feszengő. Hanem igaz, őszinte és tiszta csengésű, akár a pacsirtáké, amelyeknek szárnyai alatt egész életében a földet túrta, miközben a nap s a szél örökbarnára festette-repesztette arcát, kezeit. Szép ember volt. így tagbaszakadtan, darabosan, ahogy a sors gondjaival bajaival magára hagyta. Az örök gazda szobrát mintázhatták volna róla, amint-----ha csak a mezőn nem volt — áll udvara közepén, s gyermekeivel mindent saját maga végezvén, adja a családinak az utasítást vagy legelteti szemeit állatain, más egyéb haszontárgyán, nagy nagy szeretettel. Mindig igy és itt találtam. A vasárnapok kivételével. Amikoris annyi változás állott be, hogy ő a tornácon ült, Jókai regényt olvasott, s időnként a balkeze ügyébe kikészített boros poharat kereste. Ilyenkor magas kaucsuk-gallért viselt, amit percek alatt tisztára lehetett mosni s két, marcona alakjához nem illő kék szeme, mint búzavirág Siklott be a könyv lapjai közé.-----Egyél. —• biztatott ellentmondást nem türően. — Tudom nem eszel ilyent nagyvárosban. Az asztalára kerülő száraz kolbásznak, disznósajtnak hire volt a környéken ... ó, nem az asszony, ő maga készítette. Az asszonnyal baj volt. Bár Imre bácsi soha nem mutatta, aki ismerte a helyzetet, tudta, hogy egész életét ez az asszony keseríti meg. Futott a házatája s olyan szerencsétlen természetű, mindig siró, fukar égimeszelő volt, akinek minden rossz, amit a férje csinál. Akinek szemében, a legjobb gazda saját apja volt a világon. Aki Imre bácsit, ha korán jött, “már itthon van”-al, ha későn jött “hol ült eddig”-gel szipolyozta egy életen át. Imre bácsi pedig csak nyelt, nyelt, s állataiban vagy könyveiben talált menedéket. Vagy, ha már nagyon összegyűlt a keserűség benne, egy évben egyszer kirúgott a hámból, s a kocsmában kipanaszolta magát a nagybajuszu Lajos kőművesnek. De bizony mindez már régen volt. Azóta sokkal komolyabb viharok száguldottak át a gyönyörű háromszéki rónán. Úgy fordult a helyzet, hogy hosszú másfél évtized után étn is hazamehettem. Akkorra már nem volt kisebbségi sors, hanem a nép nevében, a népet legjobban megcsufolt nincstelenség járta arra felé. Imre bácsi, a szegényrokon, most mint első számú főbünös, azért, mert egy életen át látástól vakulásig dolgozott, s minden szerzett jószágáért vagy göröngyért, még őseit is beleértve — súlyos köszvénnyel, rheumával fizetett, az ürességtől ásitozó udvarában, elnéptelenedett pajták, istállók között ténferegve, most drótból és gumikerék köpenyéből papucsot tákolt magának. Mikor rája köszöntöttem, megint, csak mint régen, kisztihand-ot mondott. Régi kedélyét lábbelijével foltozgatva, még engem vigasztalt, s mert nem csak két szeme, hanem hite is tiszta volt, azt mondta: soha nem lehet tudni, mi mire jó? Hát ennél nagyobb megbocsátó szándékot, humánumot ritkán láttam még irodalmi szalonokban is. S bizony eszembe jutott, amikor annak idején az egyik haragra gyulladt nagygazda villát ragadott napszámosára, Imre bácsi barátság ide, barátság oda, a szegény napszámos igazát védte. De hát ki törődött most ezzel ? — Nagy viharok kell néha jöjjenek, hogy legyen kis tisztulás, ha ma nem, talán holnap, — mondta jámbor szándékkal. S amint tovább hánytuk-vetettük az élet kemény fordulatait, mégis észrevettem, hogy jókedélye mellett bántja valami. Később kinyögte maga is: — Nem tudlak megkínálni semmivel... — Ó, hol vagyunk már attól — próbáltam terelgetni gondjait. —De, de. Az elmúlt héten volt még egy kicsi kocsonya. Miért nem jöttél akkor. Kaptunk valami disznóhust a cigányok jóvoltából. Az egyiknek a fia most a közellátásnál van. Mert különben itt semmit nem lehet kapni. Cukor, gríz, liszt egy hónapban egyszer talán?! A kenyér jegyre van, de csupa agyag, korom. Ntohát igy állunk. Aztán szavába vágok, és folytatom a felsorolást : — De még bor sincs. Emlékszik-e, az a jó 43
